Vannak tökéletes reggelek
De ez nem az, viszont rengeteget dob rajta, hogy a kávémat egy múminos bögréből fogom elfogyasztani. A múminokat a japán rajzfilmsorozat tette világszerte ismertté, de annak ellenére, hogy a japánok itt és a Nils Holgerssonnál is kiválóan ráéreztek erre a komor skandináv dologra, könyvben jobban működnek a történetek. Tove Jansson 1945-ben írta az első múmin-mesét, de ennek már korábban is voltak előjelei: az írónő illusztrátorként egy svéd szatirikus magazinba rajzolt képregényeket, ott meg már előfordultak hasonló jószágok, sőt, miután összeveszett egy testvérével Kanton (nem egy svájcin, hanem a königsbergi filozófuson), rajzolt egy kifejezetten randa múmint a budi falára, és elnevezte Immanuel Kantnak. A Múmin szót Jansson nagybátyjának köszönhetjük, ő egy házi trollt nevezett így, aki a kamrában élt, és hideg levegőt fújt a besurranó torkoskodók nyakára. Fura, de hát az északiak furák – a vikingek is úgy gondolták, hogy ha nem vágod rendesen a körmeidet, és véletlenül meghalsz, a körömdarabokból a végítéletkor behajózó Naglfart építed (ez a holtak körmeiből épült hajó, ezen utazik majd Hrym és Loki, ha eljön a Ragnarök).
A Múmin-univerzumban szerepel a modern mesék legrémisztőbb szörnye is, aki – némileg különös módon – nem csinál semmit. Nem csoda, hogy Jansson először Kantról mintázta az első trollját: a Mårran egy egzisztencialista szörny, úgy hírlik, hogy embert eszik, és mindent megfagyaszt maga körül, de csak magányos és szomorú, egyedül bolyong a világban és fázik, amikor meg meg szeretne melegedni a tűznél, a saját hidegével kioltja a máglyát.
Ez egy újabb szomorú reggeli történet, és annak ellenére, hogy erről külön szerettem volna írni, találtam hozzá zenei aláfestést is:
Főzzetek egy jó teát, és feküdjetek vissza mesét olvasni.
