What we do in the shadows?

Új-Zéland már a Hullajóval felkerült anno a radarra, még mielőtt Peter Jackson homokos hobbitok hancurozásával adta volna el a filmjeit. Már akkor világossá vált, hogy az unatkozó kvázi-ausztrálok a hűvösebb klíma hatására ha lehet még Yahoo Serious névválasztásánál is zizibbek tudnak lenni. Azóta sok víz lefolyt a Wakiatón. Jemaine Clement a Flight of The Concordes-zal bemutatta, hogy tud vicces is lenni, Taika Waititi meg azzal, hogy egy ilyen névvel is tud érvényesülni. Hiába no, ha a Föld másik felén éltek fejjel lefelé, a faszságokra való hajlandóságotok exponenciálisan megnő.

Így sikerülhetet kettejük koprodukciójából, és főszereplésükkel a What we do in the shadows. A mockumentary műfaj egyik független képviselőjeként (bár jobban meggondolva nem hiszem, hogy eleddig nagy stúdiók adtak-e egyáltalán pénzt a talán legjobban gúnydokumentumfilmnek fordítható műfajra) a rég elfeledett, 85 perces, elképesztően, emészthető hosszával kimagaslóan minőséget hoz.

A blerviccsprojektes kamerabaszódás talán utoljára a meglehetősen megosztó Cloverfieldnek állt ennyire jól. A film főszereplői vámpírok, akik a modern Wellingtonban laknak egy albérletben. Mindegyik párszáz éves és valami elbaszottul szerencsétlen, töketlen balfasz. Az egyetlen kivétel talán egy baromi idős noszferátú, aki szintén velük lakik, de nyilván nem arról szól ez a review, hogy spoilerezzek.

Az egész film elképesztően könnyed, iszonyatosan jól csúszik egy sör mellé. Nem a sírva röhögős kategória (bár nem is igazán tudom, hogy utoljára mi volt ilyen, meg nekem amúgyis elég sajátosan fanyar az ízlésem ilyen téren), viszont legalább kétpercenként a szokásosnál gyorsabban ki tudod fújni az orrodon a levegőt a nézése közben és a kimondottan szórakoztató monológoknál óhatatlanul is előjön a “gyere anyjuk, ezt figyeld, de mókás, érted, vámpír” érzés.

Természetesen az összes vámpírklisé előkerül és a holdudvarukban lévő mitológiából is vastagon merítenek. Az egész egy kicsit olyan, mint ha egy nem túl undorító Always Sunny epizódot néznénk, de annál sokkal összeszedettebb. Nem hagy rossz érzést a szájban, nem émelyítő és az ember mindenképpen akarna belőle többet. Az, ahogy az oldszkúl öreg vámpír a fiatal, metró narrátor-vámpírgyerekek által tulajdonképpen “elnyomva” él a pincében már önmagában egy annyira fasza kis kép, hogy a nekem amúgy rettentően rosszul álló esztétaszemüveget feltéve is azt kellett rá mondanom, hogy nézdmár, szimbolika. Még ha picit szájbarágós is. Remélhetőleg lesz még folyatása, a filmes oldalakhoz hasonlóan én is vastagon ajánlom annak, akinek esetleg nem volt még hozzá szerencséje.