Zongoraszó Melbourne utcáin I.
Natalie Trayling 84 éves, és virtuóz.
Melbourne utcáin gyakori látvány az idős, megviselt külsejű asszony, aki az elektromos zongora fölé hajolva, kotta mellőzésével játszik. Göcsörtös ujjai Beethovent, Chopint játszanak, majd egy improvizált, saját szerzeményt. Soha nem játssza kétszer ugyanazt a dalt.
https://youtu.be/s3PGNnG1OGw”>https://youtu.be/s3PGNnG1OGw
Natalie 84 éves, és az elmúlt két évtizedben hajléktalanként élt. Nemrég, fia rábeszélésére és könyörgésére, beköltözött egy egyszobás albérletbe, de majdnem mindennap feltűnik az utcákon, az elektromos zongora kíséretében, ha esik, ha fúj, és játszik.
Otthon érzem magam az utcákon. Szeretek előadni, ez olyasvalami, amimek mindennap szükségét érzem. Ki akarok menni az emberek közé, az életbe, a szabadságba, a nyílt utcákra, terekre. Ha kint vagyok, szabadnak édzem magam, és eggyé válok a világgal. A lehető legjobb érzés. Boldoggá tesz.
Az egész 1990-ben kezdődött, amikor Natalie bement a David Jones áruházba, és játszani kezdett egy ottani zongorán. Akkoriban egy motelben élt, és a szemközti hangszerbolt zongoráján játszott, amely a kirakatban állt.
Aztán egy nap a zongorát megvásárolták.
Azt mondtam, valahol kell hogy legyen egy zongora a városban. Úgyhogy elindultam, hogy keressek egy zongorát. Végül egy férfi igazított útba; azt mondta, a David Jonesban van zongora. Mentem, mentem, és a zongora ott volt.
Natalie éveken át játszott az áruházbeli zongorán. Klasszikus darabjai és saját szerzeményei sokszor hatalmas tömegeket vonzottak. Reggeltől estig csak játszott, majd záráskor eltűnt az éjszakai utcákon, és hajnalban tért csak vissza, amikor az üzlet ismét kinyitott.
Kerestem egy padot, leültem, és azt gondoltam magamban, ‘Otthon vagyok.’ Az éjszakák rettentő hidegek tudtak lenni, de reggel ismét éreztem a Nap melegét a hátamon, és eltöltött a boldogság.
Natalie gyerekkorában, családjával
Folyt. köv.
Cikket és képet pofátlanul innen nyúltam, e: theaustralian.com.au, Sue Smethurst cikke, nyitókép: Julian Kingma
