30 STM
Halálra idegesít a faszi. A zabkásánál is rosszabb. Egy pozőr, egy túlhájpolt pöcs messianisztikus allűrökkel, ráadásul még a zenéjüket sem szeretem, mégis van a sztorijukban valami. A 30 Seconds to Mars-ról és Jared Letoról, a zenekar vezetőjéről beszélek, aki Oscart nyert a vézna transzis alakításával még 2014-ben (Dallas Buyers Club).
Magáról a zenekarról nem tudok sokat, 1998-ban indultak, tagok jöttek, tagok mentek, aztán most kicsit családi vállalkozásban tolják, mert Shannon, Jared bátyja a dobos és ezen kívül még egy horvát származású gyerek (Tomo) zenél velük már elég régóta. (Aki állítólag balkezes, de jobbos gitáron játszik, na, mindegy.)
Akkor kerültek a látóterembe, amikor kihozták a Hurricane-t a hozzá tartozó kisfilmmel (13 perces a hosszú verzió), ami azon kívül, hogy provokatív, rohadt vontatottnak is tűnik, de mivel betiltották, rögtön érdekelni kezdett. Ezt – ahogy sok más klipjüket is – a filmes múlttal is rendelkező Jared pakolta össze. Csak akkor nézzétek meg, ha úgy érzitek, már elmúltatok 18 évesek, belül sem vagytok kislányok és van fölös 13 percetek a hülyeségre.
Elkezdtem utánuk kapirgálni egy kicsit és kiderült, hogy én ezzel a faszival már találkoztam. Szarrá verik a Harcosok klubjában, fejbe basszák az Amerikai pszichóban, együtt gigerliskedik Nagy Sándorral a hódítások közben, agyonlövik a Fegyvernepperben (na, ez tényleg egy jó film), és úgy rémlik, a Pánikszobát sem éli túl. Már nem emlékszem, mi történik vele az új Szárnyas fejvadászban, de ha minden jól megy, pusztulnia kell. Emellett van még pár film, amit nem láttam tőle, de állítólag jók és ezekben is elhalálozik, vagy legalább leesnek testrészei (pl. a Requiem egy álomért és a már említett Mielőtt meghaltam, igen, ez lett a Dallas Buyers Club magyar címe). És van pár olyan is, amit szintén nem láttam tőle, viszont nem is tervezem, mert azért én se nézek meg minden szart.
Voltak értelmes megmozdulásai – plusz nincs annyira rossz hangja és színésznek is elfogadható –, de valahogy túltolja az egészet, és idegesítően tetszeleg a legkülönbözőbb szerepekben. Mindent annak rendel alá, hogy a produktum, amit létrehoz (legyen az zene, klip, vagy bármilyen projekt) jól tálalható legyen a médiában.
Ott volt pl. az Up in the Air 2013-ban: a klipjében szerepelteti Dita von Teese-t a rózsaszín plüssbikán, amerikai válogatott tornászokat (2012-ben a londoni olimpián megnyerték a női tornászok csapatversenyét, ezért rohadt felkapottak voltak akkoriban), Damien Hirst egyik festményét (színes pöttyök, a címe Izonikotinsav-etil-észter, de erről inkább ne kérdezzetek), és egy csomó modellt, meg egyéb népséget.
Van pl. a klipben egy iszonyat kövér bikinis nő – Bernard azt mondaná rá, ünnepien telt – akinek tök érdekesen hullámoznak a hájhurkái, aztán őt persze fel sem sorolják a stáblistán, pedig arra még a méhecskés ember is ráfért. Hát már csak a méretei miatt is megérdemelné! Ja, és a számot még felküldi a Nemzetközi Űrállomásra is, mert a NASA-val kitalálták, hogy ez milyen jó. Hát, de ennyire szar?? Hogy ezeket mind be kellett vetni? Nesztek, majd ti eldöntitek:
Én itt fejeztem be a pályafutásuk követését, de volt pár érdekes sztorijuk, amiért mégis csak azt mondom, tehetséges gyerekek ezek. Csak nem a zenében. És most nem arra gondolok, hogy bekerültek a Guinness Rekordok Könyvébe a leghosszabb rock koncertturnéval (vagy valami hasonlóval), és az övék volt az első teljesen Kínában forgatott amcsi videoklip is (From Yesterday).
Az egyik érdekesebb ügyük az volt, hogy 2008-ban 30 millió dollárra perelte őket szerződésszegésért az akkori kiadójuk, a Virgin Records/EMI. A zenekar 9 év után kiadót akart váltani az előnytelen szerződés miatt. Erre elvileg a kaliforniai törvények alapján 7 év után lehetőségük is volt, csakhogy a kiadó nem akarta elengedni az aranytojást tojó tyúkot és gondolta, jó lesz rájuk ijeszteni. Akkoriban az EMI-re is rájárt a rúd, egy befektetőtársaság lett a tulajdonosuk és a 6000 dolgozóból kb. 2000-et úgy kibasztak, mint a pinty, úgyhogy ott sem lehetett felszabadult a hangulat. (Az csak hab a tortán, hogy mire a zenekarral lezárták a pert, a faszi, aki jól át akarta alakítani a céget, belebukott. Szóval újra eladták, aztán 2011-ben fel is darabolták őket.)
Letoék valószínűleg kicsit beszartak, de felvették a kesztyűt és szorgalmasan tárgyaltak az ügyvédeken keresztül, miközben az árulkodó című This Is War albumukon dolgoztak. Szabadságharc, kiállás a művészetért, a hanyatló zeneipar elavult struktúráinak megkérdőjelezése – mind nagyszerű célok. Végül sikerült peren kívül megegyezni és újratárgyalni a feltételeket: új szerződést kötöttek. Ugyanazzal a kiadóval. Elég beszédes, hogy a kurva nagy keresztes háborúból ennyire futotta. A nagy küzdelem után gyönyörű volt látni az egymás faszát szopkodó nyilatkozatokat.
Az egészről biztos, ami biztos, Letoék azon melegében filmet is forgattak. Hozzá kell tenni, nem ez volt az eredeti terv, hanem a zenekar mindennapjainak bemutatása egy új lemez készítése közben, de ugye akkor már a kiadó elleni harc sem maradhatott ki, úgyhogy dokumentálták az egészet. Az Artifact, ami bepillantást enged a zeneipar akkori működésébe (egy csomó embert – zenészt, volt EMI alkalmazottat, meg isten tudja, kiket – meginterjúvoltak) és felhívta a figyelmet a zenészek kiszolgáltatottságára, a Torontói Filmfesztiválon 2012-ben közönségdíjat kapott dokumentumfilm kategóriában. Csak ne lenne olyan rohadt irritáló ez az ember!
A másik figyelemre méltó dobásuk az volt, hogy a rajongótáborukkal elkezdtek az addiginál sokkal közvetlenebb kapcsolatot kiépíteni. (Gondolom, a per alatt elgondolkodtak az előremenekülésen.) Nem csak közönségtalálkozókat tartottak, hanem hangfelvételeket csináltak velük, fényképeket gyűjtöttek, amiket aztán felhasználtak a zenében vagy a borítón, magyarán bevonták őket az alkotási folyamatba. Emellett sokkal erőteljesebben ráfeküdtek a merchandise-ra. Nyári táborokat is szerveztek, ahová sok elvakult annak reményében ment, hogy hátha találkozik a bandával. Sőt volt akkor egy online felületük (Vyrt), ahol nemcsak beszélgethettek egymással a rajongók, de benézhettek a kulisszák mögé, mert Letoék otthonról vagy a stúdióból is streameltek. Nyilván nem volt minden ingyen.
Az egy dolog, hogy ezekkel a „közvetlen kapcsolatokkal”, vagy annak csak a reményével is mennyire meg lehetett hülyíteni a fanokat, de az már nálam is kiverte a biztosítékot, amikor az egyik rajongó (?), arra buzdította a többit, hogy „gyerekek, érjünk el X eladást, különben Jared szomorú lesz”. Akkor én is kicsit szomorú lettem és konstatáltam, hogy sokkal inkább üzleti vállalkozásról van szó, mint kreatív csapatról, de azt el kellett ismernem, hogy fan exploitationben verhetetlenek.
Egyébként most jött ki (áprilisban) az 5. albumuk, amit én ugyan kihagyok, mert már az előzőtől sem voltam elragadtatva, és nem akarom összeborzolni a fülszőreimet, de a bátrak meghallgathatják őket élőben a Strand Fesztiválon, Zamárdiban. Régen iszonyat jó bulikat csináltak (a Volton kétszer is), de nehéz megmondani, hogy az új dalok milyen alkoholmennyiség mellett élvezhetők (amennyire tudom, vegyes a fogadtatás). Lehet kísérletezni, de csak óvatosan és a nehéz helyzetekre mindig legyen nálatok egy füldugó, vagy legalább egy falás zabkása!
