Kicsit több lett, maradhat? Komoly zűr az űrben.
1963. május 15-én helyi idő szerint 8 óra és 13 másodperckor a Mercury-Atlas 9 dübörgő hajtóművel elrugaszkodott a Földtől.
A Mercury program keretében az egyes küldetésekben a világűrben tartózkodás emberre gyakorolt hatásait vizsgálták, a megelőző 5 sikeres, emberes misszió után a Faith Seven lett volna az első, amikor egy asztronauta 24 órát tartózkodik a világűr határán túl, ezúttal 22-szer megkerülve a Földet 17500 mérföld per órás sebességgel.
Gordon Cooper asztronautával a fedélzetén az űrkapszula szépen tette is a dolgát, minden keringésére sikeresen teljesítette a kitűzött feladatokat. Például időjárási megfigyeléseket végzett, viharzónákat és villámlásokat fotózott, méréseket végzett az infravörös tartományban.
Szóval Gordon kezdetben nem unatkozott. A földi irányításnál John Glenn segítette a munkáját, végül a felszállás után 13 órával el is küldte aludni, annyira sima ügynek látszott. Így Cooper lehetett az első alvó ember a világűrben.
A tizennyolcadik keringésig tartott az idill, ekkor értelmetlennek tűnő fényjelzések jelentek meg a műszerfalon, sem az asztronauta, sem a földi irányítás nem értette, hogy mi történik, mert amit jelzett a szenzorok alapján az űrkapszula, nevezetesen különböző irányú gyorsulás változásokat, az nem volt se érzékelhető sem pedig mérhető.
Hogy a helyzet fokozódjon, a következő keringésnél bekövetkezett a baj: egy rövidzárlat következtében a 250 V-os nagyfeszültségű rendszer invertere elfüstölt. A kabin és az űrruha ezt némi extra széndioxiddal tudatta. Ez lett volna a kisebbik gond, azonban az összes műszer és a navigációért felelős berendezések is beadták a kulcsot.
Innen szép nyerni, mert valahogy azért vissza is kéne térni. Ahhoz pedig az kell, hogy az űrkapszula megfelelő szögben érkezzen a légkörbe. Ha túl nagy a szög, az sem jó, mert vagy elég vagy fékezhetetlenül belecsapódik az óceánba vagy a földbe. Ha túl kicsi a szög, akkor pedig lepattan a sűrű légkörről és távozik a végtelen űrbe.
Nem sok választás maradt, a földi személyzet nekiállt kiszámítani, hogy a fékezőrakétákat pontosan hol és mikor, de ami a fontosabb mennyi ideig kell járatni egy sikeres érkezéshez.
Gordon teljes nyugalommal várta a fejleményeket, ilyen esetekre orvosi előírásra dextroamfetamint kellett fogyasztania, az oldotta a felesleges stresszt.
A számítások elkészültek, Gordon húzott egy horizontvonalat az ablakra, majd a karórája stopperének segítségével, kézi vezérléssel járatva a rakétákat pályára állította a Faith Seven-t.
A rádiója kisvártatva elhallgatott. Ez egy teljesen természetes jelenség, az ionoszféra blokkolta a légkörbe lépés után a rádióadását.
Feszült percek következtek. Egyszer csak a haditengerészet egyik hajójától érkezett egy jelentés, hogy fehér ejtőernyőt látnak.
Az Kearsarge hordozótól mindössze 4 mérföldre, azaz kb. 6 km-re a Faith Seven az óceánba érkezett enyhén délre a Midway-szigetektől.
A mentés azonnal elindult és Gordon Cooper vidáman mosolyogva kászálódott ki a kabinból.
A tervezett 24 helyett végül bő 34 órás lett a küldetése.
Korábbi asztronautás poszt itt:
19 comments