Tormaóra

Mert a péntek még húsvétkor sem érhet véget pénteken.

Egyúttal rákészülünk a hétfőre is. A torma a húsvét elengedhetetlen része, sokáig gyógynövényként használták, mert erre is jó, de ha ránézel, eszedbe jut a jégcsapretek – egyébként rokonok –, illetve valami nagyon szar fehérrépa is, de hiába zöldségszerűség, főzeléket azért nem csinálnék belőle. Igaz, a répából sem. Annyit kell róla tudni, hogy pucolni és reszelni igazi szívás, viszont baromi jót tesz az embernek, régen megfázás kezelésére és légúttisztitóként is használták, ez utóbbira a bolti torma nem igazán alkalmas, mert egy szar, ecetes, híg pép, rosszabb esetben még agyon is van ízesítve, de a házi készítésű reszelt torma már fogyasztás előtt is megörvendeztet a gyógyhatásával.

Őszintén szólva fogalmam sincs, miért kötődik a torma ilyen szorosan a húsvéthoz, ha csak azért nem, mert tényleg jól megy a sonkához. Azok alapján, amit olvastam róla, ez nem mindenhol van így – aláírom, hogy egy jó angol, ír vagy dijoni mustár sem rossz, de érdekes módon rajtunk kívül leginkább a lengyelek kedvelik, az osztrákok és a németek meg néha a kolbászhoz fogyasztják, bár el sem tudom képzelni, hogy a bajor mustár mellett hogy férhet meg ez – a hozzá mérten – atombomba erősségű cucc. Meg hát ha belegondolunk, a húsvét a termékenységről is szól, ott a tojás, a kefélő nyulak, a barkák, kikelet, tavasz, erre még simán rá lehet húzni, hogy a torma meg úgy néz ki, mint egy göcsörtös, torz, fás albínó fasz.

A tormát egyébként honfoglaló őseink hozták Belső-Ázsiából (vagy ha nem ők, hát eleink, ennek a tisztázására még nem szántam rá magam), ott az életerő jelképeként tekintenek rá (mondom én, hogy fasz). Sokáig csak úgy gyomként tenyészett a parasztházak kútjai mellett, gyógyhatása miatt használták is, a levelébe csavarva itt-ott készítettek belőle valami töltött káposztához hasonló ételt is, de igazából senki nem szánta rá magát direkt a tormatermesztésre. Gyógynövénynek meg tényleg nem utolsó, azt írják róla, hogy az egyik leghatékonyabb természetes baktérium- és vírusölő, bár attól visszahőköl a képzeletem, hogy hogyan is használhatták húgyúti fertőzések kezelésére. Azt értem, hogy elered tőle a taknyod, de álljunk is itt meg.

Ebből is fakad, hogy a torma, ha nem csíp, csak egy randa gyökér. A gyógyhatását is az illóolajoknak köszönheti, az ízét is, ha kinyírod őket, szart sem ér az egész, ha valaki mégis ki akarja herélni, tegye a sütőbe, és egye a zabkásaszerű szart, ártani nem árt.

A tormával kapcsolatos kalandok a vásárlásnál kezdődnek. Nem árt ügyelni arra, hogy viszonylag répaszerű cuccot válasszunk, nem csak eleinknek adózva ezzel tisztelettel, hanem azért is, mert ezt a szart még meg is kell pucolni, és ha girbegurba meg kanyargós, csak a magunk életét keserítjük meg, ugyanis már a pucolásnál elkezd gyógyítani. Emlékezzünk is meg a kilencvenes évekről:

Pucoljuk meg a gyökeret, töröljük le róla a taknyunkat és a könnyeinket, aztán vegyük szomorúan tudomásul, hogy a felét ki kell baszni a picsába, hiába pucoltunk, mert olyan fás, hogy a konyhakés épp elviszi, ha beleállítod, és nekifutásból ráugrasz. Sírunk egy kicsit, és igyunk egy pohár bort a traumára.

Egy bor és egy cigaretta után térjünk vissza a tormához. Vágjuk körülbelül ujjnyi darabokra, közben a saját ujjunkra ügyelve, és pakoljuk be az aprítóba. Jön a szomszédboldogító hang, mivel a torma kurvára kemény, viszonylag sokáig kell pörgetni, de ez a géptől is függ. Amikor már olyan, mint a fűrészpor, adjunk hozzá forró vizet és ecetet ízlés szerint, ettől a pépesítés is könnyebb lesz, és a TV Paprika három és fél méter magas lengyel szakácsa szerint az aromák is jobban megmaradnak – én hiszek neki, ugyanis a lengyelek is majdnem annyira szeretik a tormát, mint mi, bár az európai fogyasztás 60 százalékát a magyar termelők fedezik, itthon pedig szinte kizárólag hazai tormát kaphatunk. Állítólag a hajdúsági torma különösen értékes, egyébként uniós eredetvédelem alatt is áll. Legközelebb gondoljatok erre, amikor parmezánt vesztek, hogy na, az olaszok csak ilyen betonsajtokat tudnak csinálni, mi bezzeg odabaszunk ezzel a gyökérrel.

Most jön az a rész, amikor kinyitjuk az aprítót, óvatosan belekukucskálunk, sírunk egy kicsit és kóstolunk. A hiányzó nedvességet szükség szerint további forró víz hozzáadásával és ecettel pótoljuk, megsózzuk, megint beültetjük a ringlispílbe, iszunk egy pohár bort, elszívunk egy cigarettát, majd még egyszer belenyalunk a pépbe, és remélhetőleg késznek nyilvánítjuk. Befőttesüvegben néhány hétig eláll, nincs az a penész, aminek kedve támadna rá, a sonkához viszont finom.

Később meg mesélhetjük úgy, hogy kézzel reszeltük le, esetleg magunk is ejtettük el, így hősiesnek tűnhetünk.

Kellemes tormás húsvétozást!

(Konyhasziget, házipatika, konyha)