Az ősi istenek halála

Izland vulkánjai nem csak az egész világ légiközlekedését képesek megborítani, hanem a lakosság hitéletét is.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az Eyjafjallajökull kitörése valamilyen különösen durva esemény volt az ország történetében, miközben a helyiek csak ott ültek, remélhetőleg söröztek, és halálra röhögték magukat azon, ahogy a világ különböző tájain próbálták kimondani a hírekben a vulkán nevét. Egyébként elmehetnek a picsába, szerintem ők sem tudják kimondani, hogy Jászfelsőszentgyörgy, bár az is igaz, hogy az Észak-Alföld viszonylag ritkán szokott kitörni.

Izlandot valamikor 874 körül népesítették be az első viking és kelta telepesek, nem sokkal később pedig bekövetkezett a sziget ismert történetének legnagyobb lávakitörése is – ebben annyi láva került felszínre, amellyel egész Angliát be lehetne borítani, ez nagyjából bokáig érne mindenhol, és valószínűleg soha többé nem kellene aszfaltozni. Nagy volt, na. A lávafolyást ráadásul természetesen kéngáz-kitörések is kísérték, úgyhogy bátran állíthatjuk, hogy nem lehetett valami jó móka akkoriban frissen beköltözött izlandinak lenni – nem elég, hogy nincs ott semmi, csak néhány sirályhojsza, nem elég, hogy kurva hideg van, még be is köszönt az apokalipszis.

Legalábbis a Cambridgei-i Egyetem kutatói szerint a helyiek valahogy így értékelhették az eseményt. Az Eldgjá kitörése valamikor 939 és 940 között következhetett be, szóval még a bűvös ezredfordulótól sem volt olyan nagyon messze – ezer évben meg már mit számít, ha siet egy kicsit a világvége. Ez azt is jelenti, hogy a kitörést az új betelepülők második és harmadik generációja nézhette végig, de valószínűleg még azok is szemtanúi voltak, akik gyerekként érkeztek az első hajókkal.

Az Eldgjá kitörése nem csupán a halál faszán fekvő északi sziget lakosait érintette, hanem az egész világot, késtek a repülőgépek, a tévébemondók bakiztak, mellékesen pedig Európában az elmúlt ezerötszáz év leghűvösebb nyara köszöntött be. Észak-Európától Kínáig hosszú, kemény telekre panaszkodtak, ősszel és tavasszal aszály köszöntött be, Németországban éhínség tört ki, de nem járt jobban a mai Irak népessége sem.

Az izlandiak sem örültek nagyon a dolognak, de hát elég nehéz meglépni, ha az ember mindentől távol, egy szigeten próbál szó szerint a jég hátán megélni. Arról nincsenek korabeli feljegyzések, hogy mennyire díjazták az Eldgjá teljesítményét, de az ország legismertebb középkori költeményében, az Voluspában megemlékeznek az esetről. A vers nem sokkal a kitörés után, 961 körül született, és az ősi istenek halálát jósolja meg: pusztító tűzről, hamufelhőkről és a nap elhomályosodásáról ír, és megjövendöli, hogy az istenek helyét egyetlen, magányos Isten veszi át. A kutatók úgy gondolják, hogy a kitörésről szóló apokaliptikus víziók, valamint az azt követő hideg telekről szóló beszámolók a közelmúlt emlékeiből táplálkoztak – nem csoda, ha nyomot hagyott a néplélekben a dolog.

Szóval földrengés ide, emberáldozat oda, a vulkánokkal nem jó viccelni, mert a végén még megtérítenek.

(Medievalist)

HOLDKOMP