Galambszar? Dehogy! Nobel-díj.

1949-ben hangzott el először élő rádióadásban az azóta a populáris kultúra részévé vált Big Bang, azaz Nagy Bumm kifejezés, Fred Hoyle gúnyolta ki ezzel az ősrobbanás elmélet híveit. Ő maga a statikus világegyetem feltétlen híve volt. Korábban eléggé össze is vesztek George Gamow orosz származású fizikussal, aki 1946-ban a diákjaival végigszámolta oda-vissza az egészet, az jött ki, hogy ha volt ősrobbanás, akkor abból 10x annyi Hidrogén keletkezett, mint Hélium. A megfigyelhető Univerzumban megmérték és valóban 74% a Hidrogén és tizede a Hélium. Az elméletük igazolására előálltak egy sejtéssel is, miszerint kell, hogy további nyoma is legyen az ősrobbanásnak, egy ekkora esemény nem tűnhetett el nyom nélkül. Hoyle a Hidrogén létezésére ugyan nem szolgált magyarázattal, de levezette a nukleoszintézist, azaz amikor a csillagok belsejében a Hidrogén Héliummá, onnan nehezebb elemekké, Szénné, Oxigénné, Nitrogénné stb. alakulnak tovább ahogy egyre fogy a Hidrogén. Aztán amikor jön a Vas, akkor az egész eldurran szupernovaként és az iszonyat energia létrehozza egész a radioaktív elemekkel bezárólag az összes többit is, amik aztán szétszóródnak, hogy bolygókká és kisebb égitestekké álljanak össze.

Azt sem mondhatjuk, hogy az ügynek ne lett volna előzménye, egy francia katolikus pap, Georges Lemaitre levezette Albert Einstein egyenletei alapján, hogy a világegyetem tágul. Ha tágul, akkor valaha sokkal kisebb volt, sőt egész régen egyetlen óriási sűrűségű pontnak kellett lennie. Ez megtetszett magának XII. Pius pápának is, saját maga kiadott egy elemzést, a teremtés bizonyítékaként felhozva.

Einstein sem hagyta ezt szó nélkül, annyit mondott, hogy nagyon szép a levezetés matematikája, de csapnivaló a fizikája. Ő maga a végtelen és állandó Univerzumban gondolkozott, igaz apróbb fenntartásokkal. A saját számításaiból az jött ki, hogy a Világegyetem a megfigyelhető tömeg mennyiségétől már rég magába kellett volna, hogy roskadjon és menthetetlenül meg kellett volna semmisülnie. Frappánsan bevezette a Kozmológiai Állandót, ami magyarázatot nem adott ugyan, de elég szép volt az esztétikája. Az Univerzum megmenekült.

Ezzel párhuzamosan Edwin Hubble a Wilson-hegyi obszervatóriumában egy új, minden korábbinál nagyobb távcsővel figyelte a csillagok egy speciális színképű fajtáját. Ezeket sztenderd gyertyáknak hívják, mert méretüknél és összetételüknél fogva azonos a fényerejük. A Földről látható fényességük alapján ezért lehet következtetni a távolságukra: a kevésbé fényesek távolabb vannak. Ugyanakkor tett egy másik érdekes megfigyelést is. A színképük ugyan nagyon hasonló, de a távolabbi csillagok színképe eltolódott. Logikus magyarázatként ő is publikálta ezt, a táguló Univerzum bizonyítékaként, a kritikusainak remek muníciót adva, ugyanis a számításaiból először az jött ki, hogy az Világegyetemünk alig 2 milliárd év körül lehet.

Mivel már akkor tudták felszíni ősi kőzetekből, hogy a Föld ennél sokkal idősebb, ezen az ellentmondáson élcelődtek, ha szóba került valamiféle ősrobbanás. Pedig valójában csak elszámolta magát, a módszere nem volt rossz. Hasonló módszerrel, de jóval pontosabb mérések alapján 13,7 milliárd évre jött ki később az Univerzum kora.

De hogy jön ide a galambszar?

A hatvanas évek közepén a Bell Laboratórium megbízta Robert Wilson és Alno Penzias urakat, hogy műholdas kísérletekhez szerkesszenek egy rádiótávcsövet, amivel a mikrohullámú tartományban lehet méréseket végezni. El is készítették, csak nem működött jól. Zajos volt, olyasmi zajt mértek folyamatosan, mint mikor két rádióadó közé sikerül hangolni vagy hangyák a tévében, ha kihúzod az antennát. Először arra gondoltak, hogy a közeli New York lehet a hunyó, forgatták az eszközt különböző irányokba, a zaj maradt. Végül megnézték alaposabban, galambok költöztek bele és teleszarták. Megpucolták, a rohadék zaj akkor is maradt.

Aztán egy előadáson jött a Heuréka-pillanat: azt mérték, amit Gamow és a diákjai két évtizeddel korábban megjósoltak. A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást.

Ezért a felfedezésért 1978-ban meg is kapták a fizikai Nobel-díjat.

Azóta sokat fejlődött a tudomány, jövőre indul egy újabb műhold alaposabban megkutatni a témát, de a legutóbbi mérések is egész szép eredményeket hoztak. A Wilkinson anizotrópia szonda (W-MAP) körbefotózta ebben a tartományban a Világegyetemünket, egyenetlenségeket keresve a háttérsugárzásban és megmutatta az Univerzum csecsemőkori képét.

Hát nem aranyos a kicsike? A szeme tiszta apja.