Gyűlöletes parasztok a repülőtéren
A trauma valahol ott indul, amikor meglátod a budget utazást valami bannerben. Rákattintasz. Persze azonnal rájössz, hogy faszságot csináltál, mert ha az ember egy nagyon picit többet időzik a gép előtt, mint az egészségesnek tekinthető napi fél óra, akkor rá kellene, hogy tanuljon ezekre a banneres-átbaszós furfangokra és soha de soha nem szabadna átkattintania. A foscunami nem ott kezdődik, miután rájössz, hogy az olcsó utazás igazából nem is olcsó, mert a burgaszi leértékelt 19900,- valójában még hatvanezerrel több, ha szeretnél többet magaddal vinni, mint a fényképezőgépedet.
Hanem amikor kitalálod, hogy ezt te tökre ki fogod hozni olcsóbban. Jó eséllyel kikötsz valamelyik brókeroldalon, esetleg az erbíenbín és a megfelelő budget légitársaság honlapján és elkezded szaszerolgatni az ajánlatokat. Így vagy úgy, de tuti, hogy valami olcsó szar megoldást fogsz találni, ami alapvetően nem is lenne nagy baj, hiszen csárter ide, piperetáskányi kézipoggyász oda, azért mégiscsak arról szól ez a dolog, hogy eljuss A-ból B-be és mindezt a legolcsóbban, hogy aztán ott tökre nyaralhass.
Csak azt felejtik el sokan, hogy igazából egy napig fogsz őrjöngeni érkezés és hazaérkezés után azon a sok baromarcún, akiket ezek az ajánlatok szintén bevonzanak. Mert ha szorul is magunkba némi alázat és fel tudjuk mérni, hogy bizony ez a repülés dolog korántsem úri hóbort és a hatezer forintos frankfurti repjegyünkért igazából egy másodosztályú vonatútnak megfelelő komfortú marhavagonírozást kapunk Hahnba, akkor sem fogunk tudni elvonatkoztatni attól, hogy az utastársaink egy jelentős része egy karibi hajóútnak nézi az olcsó repülést.
A trauma már ugye ott elkezdődik, hogy megérkezik a sok paraszt a reptérre. Mire átvergődsz a fogalmatlan ténfergőkön a csekkines sorba, ami jó eséllyel legalább háromféle elágazást produkál a sok seggfej miatt, akik nem bírnak leolvasni egy számot a kijelzőről, addigra már annyira felnyomod az agyad, hogy a pultban baromlódó, fogalmatlan, címkéző gyakornokcsaj puszta látványa is úgy hat rád, mint a vörös posztó. Egyes légitársaságok és repterek megbonyolítják a protokollt. Ha neadijsten csak baggage drop off van és elektronikusan kellett bejelentkezni, akkor biztosra veheted, hogy lesz egy házaspár legalább három gyerekkel, akik ezt elfelejtették és a pultnál verik az asztalt, hogy márpedig ők nem fogják kifizetni az extra pénzt, amit azért kellene perkálniuk, hogy valaki pluszban kinyomtassa azt a retkes boarding passt (hozzátenném teljesen jogosan).
Találkoztam olyan megoldással, hogy a csekkinnél csak a csomagot mérték le, hogy aztán egy külön drop-off sorban még ki kelljen állni egy pontosan ugyanolyat, csak mert a futószalag nem működött. Mire az ember végigállja ezeket a kétórás sorokat és végignézi a harmadik bugyiátpakolós, ordítós nagyjelenetet a mérlegelésnél, addigra elmegy a kedve attól is, hogy éljen.
A reptéri procedúra döbbenetes komplikált, háromlépcsős folyamatában a második a biztonsági ellenőrzés. Alapvetően nagyon egyszerű dolog: vedd le a fémeket meg az elektromos eszközöket és ne próbálj meg folyadékot átvinni, max kis zacsiban. Na, ezt az átlag fapados-utas nem tudja megugrani. A “ki kell venni a telefont is”, “az övet is”, “a fülbevalóra is bejelez” családok végtelen sorát végignézed, elsírod magad. Tart ez addig, amíg meg nemlátod az előtted sorban állón a bokaláncot (!), meg az edzőcipős baromarcúak végtelen, kígyózó sorát és sokadszorra lemondasz az életről. Mert nyilván bokaláncban, magasszárú fémcsatos gladiátorszandálban, picsapirszinggel, karikafülbevalóval és fémmel ködölt seggagancsos tetkóval kell nekiindulni a Bariba tartó másfél órás repülőútnak. Megejtő sercegéssel potyognak a szemetesbe a flakonok és a bekészített szalámiszsömik, te meg állsz az öveddel a kezedben.
Miután bevakartad magad (nyilván tökutolsóként, mert ziher, hogy mindig az a sor megy a leglassabban, amelyikbe te beálltál), reményed sincs, hogy leülj valamelyik kurva székre, ezért kínodba beülsz valami kajálda elé, ahol hallgathatod, hogy minden milyen kurva drága a reptéren. Nincs ezzel baj, tényleg minden kurva drága a reptéren, de annyira üres és fárasztó, mint az időjárásról csevegni.
Aztán jön a lászt kóll, amire mindenki, értsd mindenki odasereglik és a kapunál a szó legszorosabb értelmében felrúgnak, csak hogy elsőnek szállhassanak fel a buszra. Nyilván cső nem jár a suttyójáratokhoz, ezért miután átkönyökölték magukat elsőként a kapun, szépen rostokolhatnak a buszban és rinyálhatnak, hogy milyen meleg vagy hideg van. A világ legröhejesebb intézménye a wizzair által árult priority boarding, aminek az a lényege, hogy egy kis extra pénzért te várhatsz a legtöbbet a buszban.
Ha a buszban már mindenki átgyalogolt rajtad, kezdődik a teperés a lépcsőn felgyaloglásért. A kisgyerekesek még csak elgondolkoztak azon a pankráción, amit a babakocsi összecsukásával fognak bemutatni a lépcső mellett, de nagyiék már kétszer megkerülték őket, mert sietnek a gyerekekhez Londonba. Persze aztán miután épp hogy kezet nem fognak a bejáratnál üdvözlő sztyuikkal, megállnak a folyosó kellős közepén és elkezdik igazgatni a kézipoggyászukat a fej feletti rekeszben. Addig baszódnak vele, amíg valami (egyébként többnyire szintén frusztrált, bunkó paraszt) rájuk nem szól, hogy álljanak már beljebb. Ekkor ha esetleg beljebb is állnak, csak annyira teszik, hogy a seggüket a külső ülésen ülőknek az arcukba tudják nyomni, miközben kapaszkodnak a Galaxy Tabba meg a pulóverbe, mert hogy minekmegyennyirealégkondi.
Elinduláskor áhitattal végignézik az “in the unfortunate case of water landing”-es barbapapa mesét arról, hogy micsoda klassz esélyeik vannak akkor, ha üvöltő lánggolyóként belebaszódnak az adriába, hogy aztán elkezdődjön a felszállás és a csengő utáni klozetjárat meg közlekedés. Mert valamiért azonnal neki kell indulni egymáson keresztülesve, teljes testkontaktos talajtornagyakorlatokat bemutatva a személyzettel, amint a kurva lámpa kialszik.
Persze csak addig, amíg vájúhoz nem szólítják őket, akkor kezdődik a kötelező ingyenpiás repetázgatás, meg a zacskókkal zörgés, folyadék egymásraburogatás. Párszor elképzeled, ahogy egy szokatlanul nagy turbulens áramlás finaldestinationösen feltolja a kávékeverő pálcikát az üléstámlával disztingválni képtelen pribékek agyába, elhatározod ezredszer, hogy nem rendelsz a Ryanairen sem drónt, sem sorsjegyet, sem kupont, sem taxit, sem autót, sem sorsjegyet, sem kerti széket, sem sorsjegyet, sem háromeurós porkávét, sem sorsjegyet és máris véget ér a kéjutazás. Kötelező suttyótapssal. Én a villamoson is szoktam újabban.
Aztán persze kifelé utolsónak szállsz le. Ha peched van a folyosón ültél és akkor már az ablaknál lévő utas is tuszakol hátulról, mert mielőbb fel akar jutni az áhított buszra. Próbálod összekukázni a szarjaidat a mindenféle zsebekből, amikbe beleszuszakoltad és elindulsz, hogy odaérj a szalaghoz, ahol még ha látnád és oda is férnél a csomagokhoz (nem, hiszen hol lehet jobban várni a csomagodat, mint KÖZVETLENÜL a szalag mellett), akkor sem találnád meg, hiszen nyilván elhagyták.
Ha peched van, a transzfernél még össze vagy zárva a faszarcokkal, akikkel szerencsére ugyanarra a sivatagi quad túrára fizettél be, ahol egy eredeti beduin falut fogtok meglátogatni. De sajnos csak este hétig látogatható, mert akkor a beduinok is hazamennek Hurquadába tök eredeti papiruszt árulni. Utána néptánc és szabadprogram.
Maradjatok inkább otthon.
