Favágás
A favágó embereket alapvetően két jól elkülöníthető csoportba tudjuk sorolni. Az első típus a belvárosi Starbucksban ülve sandít át a csokis-vaníliás-mindenmentes frappe kapucsínója felett, hogy mindenki észlelte-e az Apple logót a telefonja hátulján, amit megpróbál épp nem túl feltűnően, de azért jól láthatóan tartani a feje mellett. Tekintete zord, szakálla bozontos, és a legfinomabb szakállolajjal kezelt. Mellkasán feszül a favágók jellegzetes kockás inge, legalábbis valami olyasmi, mint amit a natgeón látott a kanadai favágós reality műsorban. A plázában kapott hasonlót guccsiban, rá is csodálkozott, hogy milyen geci drága cuccokban járnak ezek a fanyűvők. Ő az, aki elhitte, hogy favágónak lenni kurvára menő, és férfias. Ezt a típust úgy hívjuk, hogy lumberszexuális. Hívhatnánk simán buzinak is, de az nem hangzik olyan különlegesnek. Néhány tipikus példány:

Aztán van a másik csoport, aki simán csak fel akar darabolni valamiképpen egy fát. Ők azok az emberek, akik már ténylegesen, testközelből is találkoznak a tűzifának valóval, nem csak képernyőn keresztül. Céljuk változatos, lehet, hogy ők a profik, akik batár nagy rönkökkel dolgoznak, vagy lehet, hogy csak lelkes amatőrök, akik néhány vödörnyi kuglit szeretnének intézni a kályhába. Ez utóbbi lennék én. Szüleim nappalijában egy nagyon frankó cserépkályha, ami alig várja, hogy befűthesse végre a szobát, így télvíz idején. Hátul a melléképületben fel van stócolva jó pár köbméter igazi kiszáradt, göcsörtös kőris tuskó, szóval a feladat adott. Aprítani kell valamennyit, hogy beférjen a kályhába. Hagyományosan három módszerrel lehet nekiesni az ilyen csomós keményfának.
A hasítófejsze. A batár nagy fejszével csapkodni jó móka, bár a sikerélmény nem mindig garantált. Simán van olyan tuskó amit lehet csapkodni naphosszat, akkor sem fog engedni. De legalább leszakad estére az ember karja, meg háta. Erre mondjuk rá lehet fogni, hogy csak fájdalomcsillapítás miatt issza a jómunkásember a feleseket.
A láncfűrész. Köznapi nyelvén Stihl, még akkor is, ha az van az oldalára írva, hogy mondjuk Husqvarna. Hozzáértő kezében hatékony eszköz, kevésbé hozzáértők meg úgyis hamar lerakják, mert menni kell a sürgősségire, visszavarratni egy kart vagy egy lábat. A hátránya, hogy vágás közben sok a veszteség (mármint fa), a lánc nem finomkodik, tépi az anyagot rendesen. Szokták még a hangját is negatívumként emlegetni, de mink itt falun szarunk a szomszédra, ő jó eséllyel úgyis épp flexel valamit.
A szalagfűrész. Sokkal halkabb mint a láncfűrész, és kevesebb a veszteség is, ami finom fűrészpor formájában hull alá vágáskor. Hátránya, hogy nagyon könnyű elbambulni a monoton munkában, és akkor lehet keresgélni a levágott ujjakat a fent említett fűrészporban. Állítólag nem olyan jó móka, bár ha gyors az ember, akkor simán beér még vele, és vissza is tudják varrni. Plusz amikor elszakad a szalag, akkor nem olyan vicces mellette állni, bár tény, hogy ebből még nem láttam balesetet, mert ha minden a helyén van, akkor nem tud kiugrani a borítás mögül.
És van itt még valami, amivel ma találkoztam élőben először. Hát ez egy gyönyörűséges, csodálatos dolog, szerelmes lettem bele egyből, amint együtt kettéhasítottuk az első tuskót. Ő a hasítógép, kimért nyugalommal, komótosan zabálta fel a mellette lévő göcsörtös kőris darabokat, csak adagolni kellett neki. Öregapám feketeöves fanyűvő, ő biztosan buzinak tartana a hasítógép használata miatt. De leszarom, a legtöbb tuskó olyan volt amit elcsapkodhattam volna kimerülésig, de csak bedobtam a gép torkába, és:

Kicsit szét lett tépve, na. Most jó meleg van a cserépkályha mellett.



Post Comment
You must be logged in to post a comment.