Karácsonyi kirándulós: a mámai templomromtól a volt-nincs szilig

A mámai hegyet hiába keresitek a googlemapsen, mert inkább csak domb, mint rendes méretű hegy, de ha bringával vágnátok neki Papkeszi felől a szántóföldnek és bozótosnak, hogy leérjetek a balatonfűzfői strandra, akkor valahogy keresztül kell tekernetek ezen a képződményen.

Máma egy rég elpusztult település neve, ami kb. a jelenlegi Fűzfő parti részén épülhetett, legalábbis a mámai templomrom most is itt áll (csak jól elbújt a fűzfői katolikus templom mögött). Keletkezését a 13. századra teszik, de semmiképp sem korábbra 1192-nél, akkor avatták ugyanis szentté azt a Lászlót, akinek a hermáját Győrben őrizgetik, és akinek a templomot szentelték.

A hely a leletek szerint már a bronzkorban lakott volt, de Máma nem volt mindig a mámaiaké: István király az egész falut a veszprémvölgyi apácáknak adományozta, akik nem élhettek rosszul akkoriban, hozzájuk tartozott többek közt Kenese és Szárberény (a mai Vörösberény), és nem kellett sokat gondolkozniuk a karácsonyi menün, mert halat biztosan kaptak az itteni népektől.

A település a templommal együtt elpusztult párszor, ugyanis elég nagy jövés-menés volt errefelé: hol a tatárok, hol a törökök randalíroztak ezen a partszakaszon, ahelyett, hogy egy jót lángosoztak volna a fűzfői, kenesei vagy akarattyai strandon. Az élhetetlenek.

Erről a jövés-menésről tanúskodnak a tatárlikak, amiket kicsit arrébb, a kenesei löszfalba vájtak, és amiket mostanság elég nehéz megközelíteni. Korábban (gyakorlatilag 1861-ig, a déli vasút kiépültéig) a Balaton vízszintje pár méterrel magasabban volt, a falat nyaldosta. Akkoriban az alsó lukakat csónakon is el lehetett érni, ezeket még az 1800-as évek közepén is lakásnak használták az itteniek.

Most csak a tó felől láthatók, de ha már ott vagytok Kenesén, kaptassatok fel a Soós Lajos költőről elnevezett kilátóba, ahonnan az egész keleti öbölre nagyszerű a rálátás, egészen addig, míg le nem fújja a fejetek a szél. Akkor aztán bolyonghattok fejvesztve a Tátorján tanösvényen, míg bele nem ütköztök Soós vöröskő emlékoszlopába (ld. a címlapképen jobbra azt a valamit).

Szép Balaton én csak hozzád vágyok. Ringasson el a Te habos ágyod. Itt boruljon rám az örök éjjel, Te takarj be bársonyos fövénnyel, Te suttogd el hajnali szellőnek, Alkonyattal vándorló felhőnek, Csillagos ég hulló harmatának: Mért szaggatta e szívet – a bánat.

Visszatérve a mámaiakhoz: a 16. században Mámát nem csak a veszprémvölgyi kolostor birtokaként tartották számon, de a fehérvári szandzsákbég listájában is szerepelt, mert ezek a kutyaütők nem voltak tájékozottak a nemzetközi adójogban, és nem kötöttek egyezményt a kettős adóztatás tilalmáról. Az itteniek persze nem fogadták kitörő örömmel, hogy ilyen nagy irántuk az érdeklődés, inkább szépen elvándoroltak itt hagyva csapot, papot, agát és béget. A munkaerőhiány aztán meghátrálásra késztette a törököt is, a fehérvári aga pl. a szakállára esküdözött, hogy csökkenti a keneseiek adóját, csak jöjjenek végre haza:

„Mahumethi török hitemre, Űri Emberségemre s becsületemre, Szakállomra és esküszöm Sóra, kenyérre, hogy csak jüjjetek haza. Falutokba, Helységtekbe, Szántsatok, vessetek, kapállyatok, kaszállyatok és takarjatok, Senkitül Semmit ne félyetek, fejem fenállásáig nem hagylak benneteket senkinek megháborgatni. Sőt még Adótokat is megkissebétem.”

Máma település a Rákóczi szabadságharc idején néptelenedett el végleg, azután már csak pusztaként említik különböző források. Ebből is látszik, hogy a népek állandó basztatása már akkor sem vezetett sok jóra. A mai Fűzfő az eredetileg kicsit arrébb lévő, Vörösberényhez tartozó Fűzfő pusztáról/dűlőről kapta a nevét, és igazán csak akkor lendült fel itt az élet ismét, mikor a lőporgyárat Magyaróvárról az első világháború után ideköltöztették.

Ha már Rákóczi és úgyis ott lebzseltek Fűzfőn, Kenesén, autózzatok kicsit tovább, át az akarattyai magaspartra, ahonnan szintén igen jó a kilátás, még padokon is lehet ücsörögni, ha nincs túl hideg, és közben nézzétek meg a Rákóczi szil hűlt helyét.

A fa 1967-ben hajtott ki utoljára, de a csonkját csak 1991-ben döntötte ki a vihar. Korát 400-450 évre becsülték, nem kizárt, hogy körülötte tartották az 1532-es kenesei országgyűlést, bár akkor még igencsak süldő fácska lehetett, egyáltalán nem az a 2,5 méter átmérőjű, 22 méter magas szil, ami fénykorában. Mindenesetre amikor eléggé megnőtt ahhoz, hogy a vízről is jól lehessen látni, „határfaként” nyújtott tájékozódási pontot a halászoknak, mert a fát a tihanyi apátsággal összekötő vonal volt Somogy és Veszprém megye vízi határa.

A mámai templomrom, a Soós-hegyi kilátó és a Rákóczi szil helye (illetve a magaspart) autóval is könnyen megközelíthető, a dédit is nyugodtan elragadozhatjátok egy kirándulásra, ilyenkor úgyis csak a legelvetemültebbek járnak a parton.

Források itt, meg itt és itt.