Gyorsabban a fénynél

A legtöbb űrhajós sci-fi filmben van valami közös, mégpedig az emberi türelmetlenség. Régi vágya fajunknak, hogy meghódítsuk a körülöttünk lévő területeket, környezeteket. Ezt a bolygót már elég szépen kicsináltuk, adja magát a megoldás, miszerint ki kell költözni a világűrbe. Keresni kell egy másik bolygót, vagy hatalmas űrállomásokról kiaknázni más égitestek erőforrásait, ésatöbbi. Egy gond van csak ezzel, az a kurva nagy távolság. Elég ha csak a Mars a cél, máris 6-7-8 hónapig tart az odaút a mai technológiával (hatalmas rakétákkal). Pedig itt van a szomszédban, szabad szemmel is látható az éjszakai égbolton.

Viszont a “közel” az nagyon durván relatív, ha a világűr a viszonyítási rendszer. Átlagosan 225 millió kilométerre van tőlünk a vörös bolygó, ez azt jelenti, hogy még fénysebességgel is kicsivel több, mint 12 perc kell eljutni oda. Ezzel két gond van, egyrészt a relativitáselmélet szerint a fénynél nagyobb sebességet nem illik elérni, másrészt az emberi test nincs felkészítve olyan mértékű erőhatásokra, amik egy ilyen utazáshoz szükségesek. Gondolok itt a gyorsítás/lassítás mértékére, egészen pépes állagúvá válik a kozmonauta egy ilyen hatalmas energiákkal dolgozó manőver során. Ja, és cuccunk sincs igazán, amivel akkora energiát tudnánk előállítani, amivel meg lehet küldeni egy űrhajót a fénysebességhez akár csak közeli tempóval is.

Tehát a mai álláspont szerint minimum fél év eljutni a szomszédba, és akkor még nem is beszéltünk a a Naprendszeren kívüli utazásokról. Egész egyszerűen generációknak kellene felnőni, majd meghalni az ilyen távolságra induló hajókon, az ember szavatossága nem túl nagy, ugyebár. Mármint ilyen léptékben. Persze, lehet fantáziálni a hibernált utasokról, de az kb minden sci-fi filmben szarul sül el. Vagy egy alien rak tojást az emberbe, vagy egy pszichopata utas ébreszt fel félúton. Marad a tudomány, mint utolsó mentsvár. Olyan cuccot kell építeni, ami vagy gyorsabban halad a fénynél, vagy egy úgynevezett féregjáratot képes kialakítani, amin átcsusszanva pikk-pakk a galaxis túlsó végén találja magát az utazó. Ez a legtöbb filmben visszatérő motívum, például a Star Wars hiperugrása, vagy az Event Horizon dimenzióváltása (ami ugye nagyszerűen sikerült, egészen addig amíg a démon is át nem jött).

Napjainkban a video megosztó oldalak nagyszerű platformot adnak mindenkinek, aki valami (szerinte) érdekes és tartalmas videót szeretne megmutatni a többi felhasználónak, például valami kis költségvetésű rövidfilmet. Láttam már egészen jó, teljesen nulla költségvetésből összerakott Warhammer rövidkét, ami teljes mértékben animáció volt, de nagyon össze volt rakva, ráadásul a sztori is jó volt. Tegnap meg szembe jött egy ajánlás, egy negyed órás kis sci-fi. Ez:

Nos. Egyrészt az animáció (CGI vagy miafaszom) nagyon rendben van, tényleg jó ránézni. Számomra meglepő módon élőszereplős a filmecske, és itt már vérzik kicsit a dolog. Értem én, hogy komoly színészeket felbérelni nem két fillér, ez meg nyilvánvalóan egy minimál költségvetésű projekt. De akkor se legyen már az, hogy az ember drukkol például a főhős haláláért, mert annyira szarul játszik, na. Mindegy, ezen lépjünk túl, a pénz sajnos tényleg elengedhetetlen sokszor, ha nagyot akar alkotni valaki.

De a sztori, könyörgöm! Adva van egy csitti-fitti új űrhajó, ami elméletileg képes a fénynél nagyobb sebességet elérni. Hogyan legyen kipróbálva, hogy tényleg működik-e? Neeem, nem bízzuk rá a számítógépes automatikára, sőt még egy új Lajkát sem szíjazunk bele. Jöjjön az ügynökség macsó faszagyereke, a legjobb pilóta, aztán csapasson el a cuccal a Marsig, meg vissza. Nyilván. Jön is emberünk, beöltözve narancssárga szkafanderbe, csak épp a sisakot nem rakja fel, mert gondolom minek. Innentől kezdve viszont csak nettó önszopatás az űrruha többi része, de sebaj.

Kapunk egy kis érzelgős visszaemlékezést is, hogy érezzük, a macsó nagydumás külső bizony érző szívet rejt. És akkor innen már borítékolhatni is lehet a történéseket. A marsi utazás természetesen sikeres, valami kis műholdat is sikerül pályára állítani, ami lehetővé teszi majd az azonnali üzenetváltást A Föld és a Mars között. Mert amúgy egy oda-vissza kommunikáció minimum 20 percben mérhető. Az nem zavarta az alkotókat, hogy a megérkezéskor már azonnali rádiókapcsolat van az űrhajó, és a földi állomás között…

Aztán a visszaút nyilván szarul sül el, megvadul a hajtómű, és pont egy hatalmas idegen űrhajó mellé viszi főhősünket. Aki ahelyett, hogy bamzegelne egy sort, inkább sírós kislányként, bőgve markolássza a családja fényképét. Még a hátán is folyik a könnye, annyira összeomlik. Ideális tesztpilóta, nem? Ja, és elkezd repedezni az űrhajó ablaka, és MÉG AKKOR SEM VESZI FEL A KURVA SISAKOT. Lehet, hogy fel sem vitte ez a balfasz a fedélzetre magával? Hm.

De az idegenek jó fejek, természetesen. Kimentik a bajba jutott űrhajóst, és hazaviszik a Földre. A filmben nem láthatóak az anális kísérletek amiket elvégeznek rajta, de a hazaérkezéskor az arca mindent elárul a faszinak. Természetesen a kis családja szeme láttára szállítják haza a megtört pilótát az idegenek, pont a háza hátsó kertjébe. Zokogás, szeretlek, stb, balra el.

Nem kellett volna túl sokat foglalkozni kicsit a sztori reszelgetésével, mert amúgy voltak nagyon jó megoldások a filmben. Például a két idegen szonda (?) ami kimenti, meg leszállítja a fazont. Lelki szemeim előtt láttam, hogy ellenőrző összegeket egyeztetnek, miközben újraépítik a pilótát, aztán amikor minden stimmel bólintanak, és elindítják a szervezetét. Volt ebben potenciál bőven, de így csak egy fájdalmas, közhelyes foshalom lett az erőlködés vége.