A fosás lélektana

A vécén jönnek a magvas gondolatok, mondja mindig anyám.

Én ezzel sose nem értettem egyet, mert miféle hülyeség ez. Az ember bemegy, letudja, amiért bement, aztán öblít, kezet mos, távozik. Mit kell ezen gondolkodni?

De tegnap este kicsit átértékeltem a dolgokat.

Úgy kezdődött, hogy most a szülői házban betegeskedem. Sok esélyem nincs, mert anyám elkapta a grabancomat, most van gyógyszer, tea, ágymeleg, minden. Apám a múltkor ugyanezen az intenzív kezelésen esett át, azóta köhenteni sem mer.

Bár azt most én se.

Ugyanis abba már kezdtem belenyugodni, hogy lassan képes leszek köhögőroham nélkül lélegezni, a torkom kezd visszaapadni, a hallásomra most olyan nagyon szükség nincs, ha meg hangom nincs, annak csak örül mindenki.

Van ebben valami költészet. Az ember elfekszik a meleg ágyban, bágyadtan, fehéren, zsebkendőt szorongatva, mint a Kaméliás Hölgy, a tea melegen illatozik, a fakó téli nap süt, és szél mozgatja az ablak előtt álló, hólepte fák ágait.

Szóval beletörődtem a sorsomba, összebújtam a gyerekkori macimmal, és betegeskedtem békésen.

Aztán így izé. Egyszercsak tekert egyet a hasam.

Hát yó. Emberek vagyunk, emberi vágyakkal és emberi emésztési problémákkal, a gázképződés egy teljesen természetes, normális, emberi dolog, bár mindannyian ismerünk olyan egyedeket, akik valami rettenetes módon képesek azt a fél liternyi, metántartalmú gázt kibocsátani, és ezáltal hozzájárulni a globális felmelegedéshez. Állítólag a dinók is így fingtak ki, hehe.

Desperosaurus tumultus

Semmi gond, úrinők vagyunk, mármint Kamillás Hölgy, csak finoman kiengedni, ahogy kell, és nem foglalkozni különösebben a dologgal, gondoltam.

Hogy a dolog akkorát szólt, mint egy viharos nyári égbolt a rekkenő hőségben, enyhe meglepetésként ért. A második meglepetés az volt, hogy még eldugult orral is éreztem, hogy ez nem egészen, izé…. szalonképes, a harmadik, hogy hogy a fenébe nem villámlott egy ekkora kitörés mellett.

Nem lesz ez így jó, gondoltam, és felkecmeregtem az ágyról, félrehajtva a takarót (ami után pánikszerűen téptem fel az ablakot. A betegszobát néha szellőztetni kell, na.

Régi típusú ház a miénk, jó nagy. A vécé a ház legtávolabbi sarkában van, és már ez is haladás, mivel azelőtt a házzal szemben volt található. Kint az udvaron.

A modern idők szele, meg apám baltája aztán véget vetett ennek az ósdi romantikának, és benti vécé lett. Tudod, vízöblítéses, európai, szarplatós, mifene.

Igy is az utolsó pillanatban einstandoltam a budit, mivel előtte még a családtagokat kellett szépen megkérnem, hogy ha lehet, kurva gyorsan fejezzék be a pisilést, hajszárítást, fogmosást, szennyesválogatást, sminklemosást, borotválkozást, telefonálást, porszívózást, cipőpucolást, ólomöntést, kenyerdagasztást, szőlőmetszést, betonkeverést, miegyebet.

A deszka hideg volt – AÚ -, én pedig lerogytam, és átadtam magam a témának. Innen jutottak eszembe azok a bizonyos magvas gondolatok.

Szerintem mi nem becsüljük meg azt, amink van.

A macskát se, de most nem ez a lényeg

Mégis, mekkora istenáldása egy vécé? Ahol csak leülsz, a legtermészetesebb emberi pózban, és elengedheted a beleidet. Csak ülsz, és esetenként nem is kell aktívan részt venned a dologban, mert az jön magától.

Elmerengtem, milyen jól jönne most az udvari budi, kényelmes, meleg fa ülőkével, meghitt deszkakörnyezettel, lehetne ott régi újságpapír olvasgatni. Ehelyett itt ülök ezen a steril, hideg műanyag ülőkén… brrr. Aztán eszembe jutott, hogy a kinti budihoz is ki kéne ám gyalogolni, és odakint is hideg van. Na ne.

Szóval csak ültem. Hosszú percekig.

Eszembe jutott egy hotel, ahol nemrég voltam. A budiban volt egy kis öltözőasztal, virágok, tükör, friss, ropogós vécépapír, névjegykártya (a hotelé), illatosító – és könyvespolc .

Asszem, ez lenne a megoldás minden hasi problémára. Az olvasás hasznos, jó dolog, megdolgoztatja a képzeletet, bővíti az ismereteidet, és nem mellesleg eltereli a figyelmet a fájdalmas csikarásról. Ha pedig szarban vagy, mert kifogy a vécépapír – nos, a könyv ebben az esetben is hasznos szolgálatot tud tenni.

Könyvet minden budiba!!!