Rubi Szivárványiában

Amikor még én voltam gyerek, a rajzfilmek is mások voltak.

Ez a dolog azzal kezdődött persze, hogy a rajzfilmeknek volt valami közük a rajzhoz, meg minimálisan a filmhez is. Az egész estés klasszikus Disney-mozik persze mindig is filmek voltak, még ha elnagyolt karakterekkel is, volt dráma, volt némi motiváció, meg persze szépek is voltak, nekem legalábbis a mai napig tetszik a 101 kiskutya rajzolt világa. A rövidebbek közül persze ott volt a Flintstones, ami angolul sokkal kevésbé szórakoztató, mint magyarul, és ami miatt minden fordító úgy érzi, hogy muszáj Romhányinak lennie, de még Geszti Péterig sem tud eljutni. Ott volt a teljes Hanna-Barbera-univerzum, ahol a macskától a medvéig, sőt, még az ősemberig is mindenki gallért viselt, ezzel váltották meg a rajzfilm műfaját, ilyenkor ugyanis csak nyak fölött kellett újrarajzolni a karaktert, ha beszélt. Ott volt a Mézga család, amit nem is értem, hogy nézhettek valaha is gyerekek, de felnőttként az alapsztori, sőt, még Aladár sci-fi-kalandjai is teljesen vállalhatóak, a nyaralós évad ugyan nem annyira ciki, mint a Vuk 2, de annyira azért már igen, mint az egyébként zseniális Csinibaba után következő Zimmer Feri.

A törés

És aztán jött a törés. Nagy Cartoon Network-rajongó voltam, amíg még volt, és megfelelő életkorban voltam hozzá, a vasárnapi Disney-matinéktól pedig erőszakkal sem lehetett volna távol tartani, régi tervem, hogy újranézem a Zorrót, de a Kacsamesék is jók voltak. A Chip és Dale sem hagyott hidegen, a Balu kapitányt pedig már csak a főcíméért is muszáj szeretni, hogyaszongya, kezdjükel!

Aztán jöttek az animék és a hasonló japán förmedvények, nem csodálom, hogy ennek a népnek a fiai és lányai úgy nőnek fel, hogy felülről élő polipot, alulról meg élő angolnát tuszkolnak magukba, és ez még csak a kezdet. Jöttek az abszurd, elrajzolt karakterek, ebből a 2 stupid dogs szórakoztató volt, a Cow and Chicken szintén, a Sátán szőrös valagával és a Tom és Jerrynek emléket állító félbevágott szülőkkel, még ezt is viccesnek találtam. Dexter. Johnny Bravo. Volt, amikor még néztem a Johnny Bravót, és azon röhögtem, de utána már átkapcsoltam a Viva2-re Guano Apes-t hallgatni, legalábbis úgy emlékszem.

Aztán hamarosan már ez sem volt, bár a Ren & Stimpy hiába volt ugyanaz az igénytelen, altesti poénokban tobzódó szar, azért azt még lehetett szeretni. Aztán ennek is vége lett. Tudom, különböző célközönségekről van szó, az utóbbi sorozatokat némi hasis és egy rekesz sör mellett valószínűleg ma is nézi valaki valahol egy kanapéba tokosodva, aki egyébként polgári életében minőségellenőr a NÉBIHnél, jobb esetben meg ő csinálja a videóikat is, de ugyanúgy lehet középvezető is egy vidéki bankfiókban, nagyjából mindegy.

Ledobták az atomot

Aztán jött a Ruby Rainbow, az atom. A Ruby, magyar átírással Rubi, méghozzá Szivárványiában, egy dél-koreai-kínai-kanadai televíziós 3D-s mesesorozat, ennyit arról, hogy a kanadaiak udvariasak, bár azt, hogy valójában esztétikai tömegpusztító fegyverek gyártásában utaznak, már a Nickelback óta lehet tudni.

A szereplői Csupaszív Rubi, egy hombárfejű, idegesítően vernyogó kislány, nyilván vörös hajjal. Arról nem tehet, hogy hombárfejű, ebben az univerzumban mindenki az, kész csoda, hogy ekkora aggyal hogy lehet mindenki iszonyúan, végletesen és reménytelenül retardált. Rubi karakterét az a vércseszerű hang teszi különösen pusztítóvá, amit a Pink Floyd használt ki nagyon ügyesen a Wallban, ez mondjuk nem róható fel hibának, csak a kanadai-kínai akusztikai hadmérnökök egy újabb cselének.

Legjobb haverja Csoki, egy néma kis szar, hivatalosan talán mackó, de úgy néz ki, mintha szóltak volna valami 3d-s grafikusnak valamikor a kilencvenes évek elején, hogy animáljon már egy elbaszott moncsicsit. Illetve nem néma: idegesítő hangokat ugyan kiad, de tudtommal legalább nem énekel, Rubi viszont azt is szokott. Ahhoz képest Celine Dion kutyafasza.

Ezt a két félkegyelműt egy sor mellékszereplő kíséri nyomon, ahogy retardáltkodnak, ezek közül egyetlen emelkedik ki a többi közül, Lajhár bácsi, aki viszont teljesen nyilvánvalóan szellemi sérült még ebben a bagázsban is. Elméletem szerint ő lehetett az egyetlen értelmes karakter, de amikor rájött, hogy hol van, lobotómiát követett el saját magán egy rózsaszín tündércukorkarúddal, azóta boldog kábulatban tölti az életét.

A teljesség igénye nélkül van még Lingling, nyilvánvalóan kínai ügynök, valami balfasz elefánt, szintén hombárfejjel, Kiki hercegnő, Papiri, Babika, Csirip és Százszorszép. A kalandok általában arra vannak kihegyezve, hogy a sok hülye nem tud valami alapvető dolgot, aztán addig retardáltkodnak, míg az idegesítő kis picsa meg nem oldja helyettük, és igen, még egy lábköröm levágása is meghaladná a képességeiket, úgyhogy mondjuk olyan bajaik vannak, hogy a szintén balfasz madarak mi az istennek fordulnak le egy kalapról. Hahó, Balfaszháza: a madarak repülnek, a kék norvégnak meg már kurvára mindegy.

Egy ilyen szellemi waterboarding nagyjából tíz percig tart, és sajnos több mint ötven epizód készült belőle, ha négy-hat éves gyerekekkel hoz titeket össze a sors, és azt követelik, hogy nézzetek Rubit, inkább válasszátok Halász Juditot, pedig az is olyan, mintha egy kiskanállal akarnák levágni a lábadat. Vagy neveljétek a gyereket, és toljátok be a Morbid Angeltől az egész műfajt meghatározó klasszikusát, az Altars of Madnesst, hátha abból tanul.

https://www.youtube.com/watch?v=6mfvSSl9L9M&t=1294s