Könyvek – miért szeretjük őket?

Talán kicsit hipokrita hozzáállás tőlem, hogy pont én mesélek arról, hogy mit szeretünk a könyvekben, amikor valószínűleg számszakilag én olvasok a legkevesebbet. Viszont talán pont ezért hitelesen el tudom mondani, hogy miért vannak olyan könyvek, amiket kimondottan szeretek.

Van ez a megmagyarázhatatlan érzés, amikor elkezdek lapozgatni egy könyvet és a könyv magával ragad. Furcsa dolog, amit nem az alapján érzek, hogy mennyire sokan ajánlották, vagy mennyire baromi jó helyen áll az akármilyen irodalmi ranglistán. Olyan, mint ha a fickó, aki jó eséllyel évszázadokkal ezelőtt meghalt pont a lelkembe látna, mint ha a gyóntató atyám lenne és minden szart pont úgy kanyarítana, ahogy nekem fekszik. Persze más formátumban írja le a gondolataimat, meg máshogy fogalmazza meg a problémákat, de maguk a kihívások és a megoldások maradéktalanul rezonálnak azzal, amit érzek.

Szóval betalál. És annyira betalál, hogy még azok az emberek sem értenek meg annyira igazán, akiket közvetlenül ismerek vagy szeretek, vagy bárhogy máshogy kötődöm hozzájuk érzelmileg. A felszíni “minden jól megy” alatti permafroszton túl az emberek nagy többsége nem hatolhat át, legalább is az én esetemben, de Heller mondjuk igen, amikor a háború és a háborún keresztül a világ tevékenységeinek kilencvenöt százalékának hiábvalóságáról ír.

Nyilván ez utóbbi még csak nem is speciális, hisz a huszonkettes emberek millióihoz beszél és a személyes műveltségem nem kielégítő ahhoz, hogy a saját magam kis felfedezettjeit tudjam pátyolgatni magamban. Időm és energiám is kevés, de persze vannak kivételek. Esetemben akár picinyke, eldugott novellák, vagy versek is meg tudják rezegtetni azt a lélekhúrt, ami ahhoz kell, hogy teljes komfortérzetem legyen, hogy nem vagyok egyedül az univerzumban.

Általában ezekben a feszegetett konfliktusok olyan témákat dolgoznak fel, amik szerintünk megérdemelnék a komolyabb figyelmet, de egyszerűen nem foglalkozik velük senki. A hurrá pillanat akkor érkezik, ha a főhős által érzett konfliktus végre boncolgatásra kerül. Az általam és azt gondolom, hogy mások által is érzett általános szégyenérzet, zárkózottság egyszerre elillan, hiszen a könyv és a szerzője azt üzeni: megértelek.

Egy konfliktus feldolozása egy könyvben sosem jár visszautasítással. Ha elkezdesz beszélgetni valakivel, legyen az a legközelebbi ismerősöd, a visszautasítás réme mindig ott lebeg a tudatod hátsó traktusában. Miért? Mert mindannyian bizonyos szintig introvertált lények vagyunk a komoly falkaszellemünk mellett és a belénk rögzült tabuk meggátolnak abban, hogy fesztelenül beszéljünk olyan problémákról, mint a halál, a szex, az apaság, a szegénység, vagy maga a bűntudat.

A könyv nem utasít vissza. Úgy viselkedik, mint egy ideális szülő, egy testvér, az ideális legjobb barát. Feltétel nélküli elfogadást tanúsít a lapjain és a betűin keresztül minden fájdalmunkra és a legbizarrabb szorongásainkra is.

Technikai értelemben véve ez a feltétlen elfogadás, ez az idealizálás nem más, mint egyfajta szerelem. Megkockáztatom, hogy az egyik legőszintébb.