Csőmozi #105: A kicsit sem hableány – Siren of Atlantis

Vagy lehetett volna még a homok titkaival viccelődni, a lobogó érzelmek egybevágnak.

Az elveszett ősvároson uralkodó királynő alakja valamiért mélyen beágyazódott a populáris képzeletbe, látható a She változatain – kései, ’80s vidámpark-szemétdomb felfogása már a rovatban is megfordult, készült ezen a vonalon Hammer-film (Ursula Andress és Peter Cushing, ki más), de még Umberto Eco ál-önéletrajzi regénye, a Loana királynő titokzatos tüze is egy olaszban megjelent ponyvaképregényre utal, ami a gyerekkorú elbeszélőre oly nagy hatást tett, és ahol szintén egy messzi uralkodónő őrzi az örök élet lángját. A feldolgozások általában H. Rider Haggard, a klasszik viktoriánus kalandíró She c. könyvét veszik alapul, az Atlantisz szirénje viszont nem, mert az Pierre Benoit L’Atlantide-jét.

A bevezető indijános-hangulatú térképén a Szahara közepét lengetik elénk, a legendás Hoggar-hegységgel. Meglepő, de a hegység (magyarosabban Ahaggar) tényleg létezik és így is hívják, de mit keres egy szirén, pláne Atlantisz Afrikában? A fantaszta képzelgést ki is kacagják a francia idegenlégió támaszpontján, míg a helyi tudós el nem magyarázza, hogy Atlantisz hullámai éppen a sivatag dűnéit is jelenthetik. André Saint-Avit hadnagy most tért meg pont abból a régióból, és lázálmából felébredve drámai módon mered görcsbe rándult kezére, megölte a barátját! Expedíciója tudniillik a még korábban arra ténfergett és eltűnt csapatot kereste. Meg is találta, minden képzeletet felülmúló elbeszélésébe pedig ott helyben, a betegágyon belefog. A régimódi kalandvetítés még régebbi, gyarmati ponyvák szellemét idézi, a jó orgánumon előadott narráció egyenesen lovecrafti, ahogy a fekete-fehér homokviharban oldódó tevéket és lobogó rongyokat kíséri, de erre azért ne vegyen senki mérget, nekem a villanyszámláról is HPL jut eszembe.

Az akciójelenetek, pl. a lövöldözés az Ahaggar szurdokaiban (ezt sem fogja kitalálni a kedves olvasó, de André hadnagy és társai fogságba esnek) vagy a táncszínházi intermezzo hosszát elérő táncjelenetek a dekadens udvarban furcsán absztrakt-naiv modorúak, ahogyan a komolyan vett, de a megvalósítás sok elemében csak másodrendű összetevőkkel gazdálkodni kénytelen produkciókban szokás. Antinea királynő (Maria Montez, az 1944-es Kobranő sztárja és az Andrét alakító Jean-Pierre Aumont a való világban feleség-férj voltak) birodalmában vannak stúdióbelsőben összerakott oszlopsorok és pár közepes csarnok, díszletsziklák, ahonnan a halálra ítélt szolgálóleányok levethetik maguk, ill. egy darab fekete párduc, a zsarnok kis kedvence. A tisztázatlan okból örök életű királynő férfiháremet tart, a külvilág megbűvölt kanjai vagy udvarhölgyként intrikálnak egymás ellen, vagy arakot (itt csak azt isznak) vedelve szenvednek mellőzött hősszerelmesként, vagy aranyba öntve, immár szoborként szolgálják Antinea dicsőségét. A legújabb bájgúnár, igen, André hadnagy sem kavarja fel az állóvizet érkezésével, sőt elődeihez hasonló pályaívet látszik befutni, ám amikor belevágja az igazságot a királynő képébe annak kőszívéről, valami mintha ott benn is megtörne… A nagy nézések és a drámai deklamációk efféle melodráma-kalandfilm üzemmódban futnak, jóindulatúan naiv, kevésbé megengedőn rossz színjátszóköri attitűddel, de hát Király Jenő szerint a klasszikus Hollywood közönsége szellemileg a kamaszok szintjén állt, és az érdekelte, ami a kamaszokat, szerelem és kaland, szemben a maival, ami egy 4 éves gyerekén, ennek megfelelő igényekkel, pukkanjon nagyot és csörögjön. A fenti különös kettősség és az archaikus fíling miatt érdemes rászánni mind a 71 percet, az 1949-es film mintha évtizedekkel korábban készült volna. Meg különben is, amúgy mit csinálnál?