Csőmozi #13: Áthozottak királynője – She (1984)
Barbershopban nyiratkozó, vagy ott nyíró hipszterek öröme a múlt század pophordalékában turkálni, lehetőleg kazettán vagy versenyképesen rossz VHS-ripeken az interneten.
Hát tessék, ennél trúbb aligha lesz.
A múlt mindent megszépít, ha viszont csak úgy önmagában kerül elő egy, a jófej közmegegyezés szerint elsöprően camp és bruhahásan vicces korszak primitív lelete, az pontosan olyan, mint a She (az imdb szerint 1984, a YouTube szerint 1982). Az amerikai-olasz-tudjukmilyen koprodukciót a korszak éhes videópiacára szánhatták, az amerikai és a digó mellett a tudjukmilyen összetevő pedig Avi Nesher, a rendező és író egy személyben. Ő volt (nem az az Ő), aki a klasszikus kalandregényszerző H. Rider Haggard (Salamon király bányái) She c. regényét dolgozta fel igen szabadon, meglepő módon nem először, ugyanis már 1935-ben elkészült az Ő, az élet királynője, nem más, mint az eredeti King Kong rendezője, Merian C. Cooper keze közt. Ezzel már ki is merítettük a mű érdekességeinek nagy hányadát.
A direktor irodalmi jártasságának villogtatását az elején a regényből vett inzerttel kezdi, később a dekadens hippi farkasemberek kertjében egy Yeats-idézettel (“tread softly because you tread on my dreams”) be is fejezi. De ne ugorjunk előre: a rajzfilmes eszközökkel bemutatott Törlés (Cancellation) után járunk ki tudja mennyivel, a nukleáris holokauszt a túlélőket a szokásos barbáros-motoros-szögecses körülmények közé terelte, és a költségvetést sem kímélte. A reneszánsz vásáron adó-vevő közönséget náci mutáns motoros szokásosok támadják meg, elrabolják valakinek a nővérét, hallgatólagos főszereplőink, azaz két férfi kalmárunk a nyomába ered, ám hamarosan szembekerül a környék Ő nevű istennőjével, akinek istennősége a nevét éjjel-nappal kántáló, fanatikus hívekben (rohadtul idegesítene, ha istennő lennék) és alsógatyás férfiak véres feláldozásában merül ki. A gyönyörű harcosnő (asszem itt még mindig Róla van szó, amúgy egyértelműen a film legnagyobb dobása, Sandahl Bergman a Conanból) a jóslat szerint férfi szeretője áldozatául esik, ezért birodalmában a nőket csak a harcra hergelik, érzéseiket el kell nyomniuk!
A fenti bekezdés információinak egy részét a kazettaborítóról szedtem, másokat az emlékeimből, de ha zavarosnak tűnik, annak nem ez az oka – bíztatok mindenkit, aki a mű megtekintése után koherensebb képpel tud előállni, ossza meg kommentben. Bár úgy negyedóra elteltével ez már nemigen számít, beáll a zsibbadás és a vidámpark-üzemmód. Ott rohangáltunk dodzsemtől a hullámvasútig vattacukortól émelyegve, és nagyjából ez lehetett az alkotók módszere is: mintha egy közepesen buta, 14 éves szerepjátékos mesélő próbálná überelni önmagát, hasonló kvalitásokkal bíró közönségét elkápráztatandó mind nagyobb és nagyobb truvájokkal. A pikareszk úton sokadrangú, melyik bőrszerkós szőke nőt éppen honnan hova kell vinni, igazi zen-modorban maga az út a lényeg, és ott jön is minden. Szakadozó kezű pongyolás mutánsok, gyanúsan sznob hippik, idilli kertecskéjükben feltűnően sok húst zabálók (ők a fenti versbarátok), Godan, a Pol Pot-szerű kommunista helyi isten, kinek a sötét katakombákban menetelő hívei a sátánikus latin zsolozsmákba igen ökonomikusan csak behelyettesítették, hogy Godan, és hadd szóljon.
A népmesei-mitikus hősök táborát gazdagítják a Hídon Szakadozó Testvérek és az alvilágban a gyógyító forrást őrző szibilla, a mai pophulladékét a dobozból kibújó robotgyilkosok és robbanó fejű frankensteinek. Hogy a mindent elsöprő ostobaság dacára mégsem Disney-matiné minden, azt a primitív szadizmus (lásd a szadómacák által hegyes karók közt lökdösött férfiakat) és a még primitívebb, szexuálisnak szánt ingerkeltés (a szadómacák ugyanott, sőt mindenhol) mutatja. A jobb sorsra érdemes Rick Wakeman (Yes) popmetálja nagyjából mint a röhögőgép a szitkomokban, a drámai csúcspontokon csendül fel, körülbelül 2 percenként. A gyermeki örömelv vagy a felnőttkor aljas késztetései (vér és bagzás) csillogtak-e a stáb és a rendező úr szemében, vagy csak a kasszára várt mindenki, máig kérdéses marad, még egy film, aminek szívesen ott lettem volna a forgatásán, és nem feltétlenül a bőrmacák miatt.
