A Tomahawk Steak
Ki tudna nemet mondani arra, hogy úgy étkezzen, mint Flintstoneék? Hát én biztos nem, ezért is nagyon nagy kedvencem a Tomahawk, ami már csak a szertartás végett is állati mókás dolog. Én még mindig az egyszemélyes steakek családjába sorolom, mert bár általában kiló körüli súlya azt indokolná, hogy ketten fogyasszátok, ezt kivitelezni is nehézkes, plusz a csont nyom vagy negyven dekát az egészből.
A Tomahawk a brutalitásról szól. Baromi impozáns az egész steak, a kikandikáló, leborotvált bordacsont annyira menővé teszi, hogy érdemes lenne egy színpadon fogyasztani. Mivel csont is van rajta és az egész szelést úgy alakítják ki a longissimusból (igen, ugyanabból, mint a New York Sirloint), hogy az izomközi zsír és faggyú is bőven akad rajta, ezért ne lepődjünk meg, ha itt ott nehezebben szelhető és fogyasztható darabok is mutatják magukat. Az ízélményt a csont és ezek a kötőszövetek is fokozzák: a Tomahawk méltán hódít egyre nagyobb teret a gasztronómiában. Teátrális megjelenése és komplex, kocsonyás ízvilága miatt nagyon hamar a pozőr steakfogyasztók elsőszámú kedvencévé katapultálta, a T-bone steak mellé.
Nagyon nehéz sütni, mert nem fér bele a serpenyőkbe, ezért könnyű elbaszni is. A Tomahawk medium-rare-en érzi jól magát, ami 58 fokos belső hőmérsékletet jelent. Nem is nagyon érdemes nekiállni húshőmérő nélkül, mert óhatatlanul el lesz rontva. Nagyon egyszerű megégetni és túlsütni, illetve alulsütni is, ami a csont melletti részek miatt elég komoly merénylet. Kétszáz fokos sütőben megkapatni tizenöt percre tökéletes eredményt hoz, de persze a legjobb meggrillezni. Az egész steak erre termett.
A mérete miatt legalább tíz-tizenöt percig pihentetni kell sütés után: a csont eddigre rendesen lehűl és átadja a hőmérsékletét a húsnak, amitől jó szaftos lesz. Fogyasztáskor a csont mentén hosszirányban érdemes lefűrészelni, majd a létrejött szeletet csíkozni. Általában öt centi vastagra vágják, de lehet találkozni vékonyabb szeléssel is. Jó éles kés szigorú alapvetés.
32 comments