Komor Zoltán: A vér-eszkimó

Talán mégsem jó ötlet a fűtésen spórolni – egy hosszú nap után arra térek haza, hogy egy eszkimó iglut készített a családomból.
A rosszullét környékez, amikor látom, hogy a konyha tiszta vér – a meglepően jól teljesítő 1200 wattos robotgépet használta az eszkimó, hogy ledarálja a feleségem és három gyermekem, hogy aztán hústéglákat gyúrjon belőlük, amikből aztán felhúzta a jellegzetes félgömb alakú kunyhót a szobában. Általában semmi bajom az idegen kultúrákkal, de úgy érzem, ez most mégiscsak túlzás. Még a fagyasztóban lévő összes marhahúst is elhasználta, mivel egyetlen család visítva elég csak egy kényelmes igluhoz.
Úgy döntök, elintézem Nanukot. Amikor berontok a nappaliba, épp kikucskál a nedvesen csillogó vörös házikóból és kesztyűs kezével ingeteget felém. De amikor látja, hogy habzik a szám a dühtől, ijedten húzódik be a húsvityillóba. Hasra vágom magam és úgy kúszok be a kalyibába, mint egy mérgeskígyó. Nanuk a sarokba húzódva a térdét öleli, próbálja elrejteni az arcát. Már épp készülnék lesújtani rá, amikor kellemesen ellazítja görcsbe rándult izmaimat az igluban terpeszkedő meleg. A forróság átjárja csontjaimat, és szinte érzem, ahogy kienged kásásra fagyott velőm a belső csöveimen belül – most döbbenek csak rá, hogy milyen régóta fázom, olyan régóta, hogy már meg is feledkeztem róla. Emlékeztetem magam, hogy szét kell vernem az eszkimó fejét, de gonosz dzsinnként hagyja el testemet minden düh és egyedül a meleg és a biztonságérzet marad – mintha ismét az anyaméhben lennék. A hústéglákból még szivárog a vér – forró cseppekben robban szét a homlokunkon – hamarosan már ott kucorgok én is Nanuk mellett, és némán élvezzük a családi fészek melegét. Testmeleg gubónkból lesünk ki a hideg lakásra. Alighanem mégiscsak igaz, hogy az ember leginkább a családjában érzi jól magát.
Így telnek aztán a napok. Olykor a falat simogatom, s azon gondolkodom, a tapintott falrész vajon a kisfiam háta vagy a feleségem combja lehet – esetleg a darált marha a fagyasztóból – vagy mindezek elegye. Próbálom felidézni a haragot, amit Nanuk iránt éreztem, amikor rádöbbentem, hogy kiírtotta a családom, de a melegben nehéz haragudni, mert a meleg maga a szeretet. Egyedül az egyre büdösebb hús illata emlékeztet rá, miből is van az iglu. De talán tavaszig kibírjuk. Az eszkimó olykor kimászik a kunyhóból, hogy vadásszon. Hatalmas lyukat vágott a padlóba, amin keresztül kifogta már az összes alsó szomszédot. A damil majd’ elszakadt, ahogy egymás után húzta ki őket az üregből. Bekapcsolta aztán a húsdarálót, és beépítette őket is a házikóba. Így növöget szép lassan az iglunk, így vastagszik a fala.
Ám egyszer csak elfogynak az alsó szomszédok. Friss gőzölgő hús nélkül tovább hűl a fal.
Nézzük csak egymást Nanukkal. Az alvadtvér piszokként pereg arcunkról. Fázunk, és alvás helyett terveket szövögetünk, hogy csaklizhatnánk el a másik testmelegét. Talán az is elég lenne, ha csak az egyik lábunkat áldoznánk fel mind a ketten… Ám ahogy ott ülünk egymás húsát méregetve, hirtelen felülkerekedik bennem a civilizált ember. Összeszorítom a fogam, kimászom a húsigluból és a termosztáthoz lépek. Egy mély sóhaj szakad ki belőlem, ahogy felkapcsolom a fűtést. A radiátor kattogni kezd – hamarosan az egész lakást kellemes meleg lengi be.
Nanuk nem tudja mire vélni a dolgot – azt hiszi idő előtt jött a tavasz. Elhagyjuk a húskuckót és szótlanul ülünk a fotelban. Hamarosan ránk romlik a családom, az összes alsó szomszéd és persze a marha. Szeretet van és bűz – no meg persze a magas gázszámla réme, amit Nanuk nem érthet. Később hangos cuppanással magába omlik a húsbarlang, s arra gondolok, soha többé nem spórolok a fűtésen.