A kacsa a mennybe megy

Elég sok mindent lehet kezdeni egy kacsával, a legtöbben úgy ismerjük, hogy ketté van vágva, szarrá van sütve, ott aszalódik egy melegítőlámpa alatt, aztán valaki odakúrja a tányérra némi párolt káposztával és hagymás tört krumplival, kész, vége a történetnek. Ezt is lehet jól csinálni, de ettől még nem megy mennybe a kacsa.

A kacsa attól megy a mennybe, ha a disznósajttal kézen fogva bemasírozik a maradékmentes állatfeldolgozás templomába, ott éterivé lényegül, és némi bor társaságában új dimenziókat nyit meg előttetek, olyanokat, amelyektől elfelejted, hogy bármit is eszel, a végén úgyis kiszarod. Röviden: élménnyé nemesül.

Ez a kacsa egyszerre simogatja az ember környezettudatos, gasztromán és sznob lelkét, ami furcsa, mert tényleg arról szól, hogy a paraszt minden porcikáját feldolgozza az állatnak, de mivel ilyesmivel étteremben – és úgy nagyjából sehol – nem találkozol, azért van benne némi sznobizmus is. Vagy elitizmus. Vagy leginkább kacsa.

Nagynéném ugyanis meg tudja oldani, hogy két kacsából és némi plusz kacsamájjal megvendégeljen hét-nyolc-tíz embert. Elsőre lehetetlennek tűnik, pedig csak beosztás kérdése, és persze kurva sokat kell vele fáradozni – de megéri. Ha valaki egyszer szerez nekem friss hízott kacsát, megpróbálom reprodukálni a dolgot, de egyelőre csak ámulok.

Az első fogás kacsaleves. Aprólékból készül, répával, zöldségekkel, mint a legtöbb húsleves, aranysárga, a levesbetét az apróra vágott zúza, csak azért nem zabálod tele magad vele, mert tudod, hogy ez csak a nyitány egy kacsaorgiához, ahol tobzódhatsz majd a roppanósra sült zsírban, a hízott májban és a kézzel megmarkolt, marcangolós azonosíthatatlan darabokban, amelyek puhára főttek a rizses húsban.

Persze ez logikus: ha sok embert akarsz ellátni, érdemes a rizses húst vagy valami rakott dolgot választani, ott úgy keverednek a dolgok, hogy senki nem távozik éhesen. A biryani is ezt a vonalat követi, elég sikeres is, Indiában elég régóta fogyasztják, aztán még mindig létezik. A bácskai rizses húst is felhozhatnám példának, de inkább nem teszem – biztos van belőle jó is, de már maga az összehasonlítás is sértő.

Az alap a friss kacsa, friss alatt itt azt kell érteni, hogy kivéreztetik, így születik az étel egyik csúcspontja, a hagymás sült vér. A nyakból, izéből és hogyhívjákból rizses hús készül, ismét a gazdaságos konyhai szívás mintaképeként: először megcsinálod a levest, a levében főzöd a rizst, és belekevered a zöldséget meg a miegymást. És aztán jön az, ami a mennybe emeli ezt az egészet: a hagymás sült vér a rizs tetejére, erre némi sercegősen forró kacsatöpörtyű, mellé pedig a kacsasült birskompóttal – előtte elővigyázatosan megágyazva neki egy birspálinkával – és száraz vörösborral, mert hiába szárnyas, azért mégis illik hozzá. Utána pihegés és pohogás javallott és garantált.

Ja, és természetesen nem fényképeztem le ezt az egészet, mert pont ma reggel keltem ki az instázós hülyegyerekek ellen. Kösz, tudomány!