A franc a reggelekbe
Sosem voltam koránkelő típus.
Azt meg soha nem értettem, miért kell babérkoszorúval övezni azokat a mazochista barmokat, akik valami kényszeres belső indíttatástól vezérelve korán kelnek, aka ötkor, fél hatkor. Nem azokra gondolok, akiknek fejni kell a tehenet, vagy beérni a munkahelyre, hanem azokra, akik reggel a tyúkokkal együtt pattannak ki az ágyból, és sürögnek-forognak, takarítanak, meg minden egyéb felesleges dolgot csinálnak, amit egész nyugodtan lehet csinálni a nyolcórai keléssel is
Nálam a reggel úgy zajlik, hogy a mobilom finom, gyengéd muzsikálással ébreszt. Csak semmi harsány szar. Ennek kapcsán jut az eszembe, amikor a közös szobában a munkatársam telefonja egyetlen bődületes trombitaszólammal jelezte a reggelt, én meg infarktustól övezve zuhantam a padlóra. Kolléga később azzal mentegetőzött, két torokszorítás közt, hogy neki hangos hangok kellenek az ébredéshez. Azt a javaslatomat, hogy én felkelek a saját gyengéd kis zongorafutamomra, majd pisztolylövéssel a füle mellett letudom az ő ébresztőjét is, valamiért nem preferálta.
Szóval, dalol egyet a mobilom, ekkor káromkodom egyet, majd alaposan nyújtózom. Ez fontos. Állítólag jobban indul a nap, ha az ágyban nyújtóztatod az izmaidat. Valami lehet benne, még sosem lettem rosszul nyújtózás után.
Ezek után lerúgom az ágyneműt, kinyitom az ablakot, letépem magamról a beóvakodott macskát, és megyek mosakodni. Közben óvakodom a tükörbe nézni, mert fésülködés és kávé előtt valahogy így nézek ki:
Ezek után öltözöm, majd végül cipő, kabát, sál. Utána megfogom a kulcsomat, majd leveszem a nyakamból a macskát, és kicserélem az eredetileg is kinézett bolyhos sálra. Utána elhagyom az otthon meleg fészkét, és irány a legközelebbi kávézó.
A reggeli első kávé segít leküzdeni azt a vágyamat, hogy kardélre hányjam az egész világot:
A második kávé után már normalizálódom:
… izé, szóval:
És ilyen állapotban már a napfelkeltét is képes vagyok elviselni.
