A hagyma
Nagyjából hétezer éve fogyasztunk hagymát, a régészek már a bronzkorból is találtak maradványokat, ez arra mutat, hogy már Krisztus előtt ötezerben is voltak egy légterű irodák és szerkesztőségek.
Létezhet valami különös szekta, akik úgy áldoznak a hagymaistennek, hogy akkor neki se állnak az étkezésnek, ha nem gyűlt egybe legalább negyven-ötven ember egy levegőtlen, agyonfűtött irodában – addig egészen egyszerűen nem is lenne gazdaságos felszabadítani a mennyei illatot. Valószínűleg ehhez Egyiptomnak is van valami köze, ott ugyanis már bőven a Shrek előtt is egyfajta metaforának tekintették a hagymát, sőt, gyakran a fáraókhoz is mellékeltek belőle, mert úgy hitték, hogy jól jön az még a túlvilágon is. Oké, szerintem én is vinnék magammal, de csak ha nem veszik el tőlem a kolbászt.
Mióta megtudtam, hogy a hagymát az ételgyárban egyfajta jolly jokerként kezelik – magyarán ha nincs valamiből elég ahhoz, hogy kijöjjön a kiszabott mennyiség a repülőgépes menühöz, egész egyszerűen pótolják a hiányt hagymával –, nem lep meg, hogy a középkorban teljesen legitim dolog volt hagymával fizetni, sőt, az emberek még ajándékba is vitték egymásnak a cuccot. Teljesen igazuk volt, sokáig eláll, gyakorlatilag minden kajához kell, ráadásul jót is tesz az embernek, sok benne a kalcium, és ha van zsíroskenyered, kész is a menü. Kiválóan alkalmas szalonnával kirándulómenünek, nem nyomódik össze, nem romlik meg, kompakt, igazi vándorkaja.
De ha még egyszer az irodába vándorolsz be vele, esküszöm, feldugom a seggedbe ezt a szart, és addig ütlek, amíg ki nem csírázik.
