A hercegnő naplója
Azon kevesek közé tartozom, akik úgy írtak Carrie Fisher haláláról, hogy nem azt a címet adták neki, hogy Leia hercegnő halott.
Erre egy kicsit büszke is vagyok, pedig akkor még nem is olvastam az önéletrajzi könyvét: úgy éreztem, hogy ha meghal egy színész vagy színésznő, nem fair leszűkíteni a teljesítményét egyetlen szerepre, ritka példája ez annak, amikor túlságosan belegondolok abba, hogy az ember hogy ne legyen paraszt. No meg emlékeztem is rá, hogy láttam másban is: a Hannah és nővérei és a Blues Brothers is megvolt, nem is értettem igazán, miért írják le egyszerepes felejthető – vagy felejthetetlen – színésznőként, de persze Leia hercegnő ütött igazán nagyot. Fisher élete aztán egy kicsit meg is csúszott: eleve híres szülők gyermekeként nem igazán gondolt bele abba, hogy milyen világsztárnak lenni (szar), milyen egy mindent elsöprő sikerben szerepelni (jó, aztán szar), milyen nem százalékot kérni tizenkilenc évesen egy alacsony költségvetésű sci-fi-moziból (egyértelműen nagyon szar), meg milyen az, amikor eleve figyelnek rád, aztán meg még jobban (szar is, meg jó is).
A Hercegnő naplója, Fisher önéletrajzi könyve azután jelent meg magyarul, hogy meghalt – egy nappal később az édesanyja is követte. A sajtó felkapta a hírt, meg is jelent a könyv, bár a színésznő már többet is írt, sőt, tizenévesen még verseket is, ezekből is idéz benne. A napló középpontja persze Han Solo, akkor is, ha Harrison Ford: a forgatás alatt összejöttek, Carrie Fisher pedig reménytelenül és ocsmányul szerelmes lett a színészbe, annyira, hogy el kellett telnie vagy negyven évnek ahhoz, hogy ezt kiírja magából (a naplójában anno megtette).
Erre és Leia hercegnőre van felhúzva ez az egész, miután Fisher karrierje hanyatlóban volt, voltak drogok, pénzügyi bajok, Paul Simon (házasok voltak), alkohol, gyerek és feledés, de ennek ellenére sem rossz a könyv: valahol személyesen igazolva látom azt, hogy így írtam róla a halálakor, amikor azt is olvasom tőle, hogy mindenki úgy fog búcsúzni Carrie Fishertől, színésznőtől, mint az arany bikinis jó csajtól. A könyv egyébként nem sokat ad, csak némi bepillantást a brit filmipar egy szegmensébe (ott forgatták a Csillagok háborúját), abba, hogy senki nem tudta, hogy itt épp megváltják a világot, illetve abba a teherbe, amit Leiaként kellett élete végéig hurcolnia – megtetézve a szétivott, szétdrogozott, elhízó testtel, amire gyakran és önironikusan visszautal, nosztalgikusan emlékezve arra, hogy milyen volt, amikor az aranybikiniben is elégedetlen volt magával, miközben pontosan tudja, hogy erre aztán mindenki emlékszik, aki valaha nézett filmet.
Fisher mellett még fel kell hozni, hogy nem egy rutintalan, és nem is humortalan író: nem ez volt az első könyve, és érződik, hogy tud és akar is írni, bár a témából fakadóan kicsit sok az önboncolás és az irónia, azzal pedig pasiként nem sokat tudok kezdeni, hogy hogy volt reménytelenül szerelmes Harrison Fordba, és hogy próbálja meg megmagyarázni annyi év után, hogy mi történt közöttük.
A Hercegnő naplója nem egy komplett életrajz, nem is egy regény, inkább egy visszatekintés arra, hogy milyen volt a hirtelen jött világhír, milyen egy kicsit lökött művésznek lenni, és milyen nem összejönni Han Solóval, miközben mégis; egy szimpatikus színész beszámolója a scifi hőskorszakáról és arról, hogy milyen influencernek lenni, miközben nem is akar az lenni. Nem volt rossz olvasni, és bár nem látom a Star Wars-mítosz körülötti hűhót túl megalapozottnak, érdekes, hogy hány embernek jelentett ez nagyon sokat – és nagyon szimpatikus, hogy Fisher annak ellenére, hogy tele volt a töke ezzel az egésszel, azért csak segített, levelezett, aláírt, akkor is, ha utálta, hogy mindörökre ő marad Leia hercegnő.
