A hiperkarmás Bérczesi Robi azt se tudja, hogy hol van

Bérczesi Robit könnyű annyival elintézni, hogy drogos, de ezzel csak részben fedjük a valóságot. Az orfűi koncert beszámolója következik.

Hagynom kellett ülepedni az élményt, mert egyrészt kurvára nem tudtam fél kézzel megírni, másrészt lediktálni se nagyon, mert azt hiszem az egyik legszemélyesebb koncertet sikerült átélnem idén Orfű, amikor jobb híján tökrészegen kikötöttünk a Hiperkarmán. Az együttes létezése is kész csoda, mert Robi a drogelvonót és a pszichiátriát is megjárta, mert szétcuccolta az agyát.

Azonban eléggé mellényúlunk, ha azt gondoljuk az ok-okozat valahogy úgy alakulhatott, hogy Robi szétcuccolta az agyát és most delirál és azt se tudja, hogy hol a büdös geciben van. Bár nem vagyok szakmabeli, de van egy olyan erős gyanúm, hogy a Hiperkarma egyébként nemlétező éneklési képességeihez mérten elképesztően sikeres frontembere egy dekomponált szelffel rendelkező pszichotikus állapotban lebegő skizofrén, aki tulajdonképpen nem nagyon tudja lefejteni a drogozás hatását a valóságról.

Robi a színpadon verejtékezik és kidülledő szemekkel bámul a semmibe, vagy épp valami érthetetlen helyre és gyakorlatilag nem tudja, hogy mi történik körülötte. Két szám közötti szünetben olyan történetekkel szórakoztatta a közönséget, amiket még én is nehezen illesztek be a cikkbe, nem hogy egy koncert kontextusába.

Megtanulhattam például, hogy Robi épp Jim Morrisonnal és barátnőjével a vállán koncertezik, akik ott és abban a pillanatban beszélnek hozzá.

Furcsa megérkezés egy koncertre és az ember el tudná ezt intézni egy karlegyintéssel, hogy ez a csávó szar készen van és itt lenne az ideje továbbmenni. Minél mélyebben meneteltünk a koncertélmény legmélyebb bugyraiba, minél mélyebben nyilatkozott meg Robi minden kanyarban a lelkéről, annál transzcendensebb és félelmetesebbé vált az élmény. Az apai ösztönök tolultak fel bennem, amikor elkezdte ecsetelni, hogy az általános iskolában az osztálytársait az osztályfőnöke és az igazgató együttesen agymosta a szünetekben, hogy őt közösítsék ki. Neki ezt az egyik osztálytársa mondta.

De.

Ezzel együtt elkezdtek értelmet nyerni a szövegei és maga a koncert is. Hirtelen az emberi elmének és a művészi önkifejezésnek olyan mélységei nyíltak meg, ami egyszerre volt végtelenül riasztó és elképesztően intim élmény is. Hirtelen ott voltam Robival kettesben és a legeslegvalóságosabb módon beavatott a félelmeibe és a frusztrációiba. Ott volt előttem forgó szemekkel, félig a skizoid víziójában és egy kisfiút láttam, akiről patakokban folyik az izzadtság és a létező legeslegkomplexebb szublimációval próbálta feloldani a helyzetet: a művészi önkifejezéssel.

Hirtelen mást kezdett el jelenteni, hogy “láttam rajtad az egyenruhát és vártam, rád vártam… tudod mindenki függ valamitől”.

Hirtelen azt éreztem, hogy a gagyi zene és a még gagyibb énekhang ellenére valami nagy dolognak vagyok a része, valami kibaszottul ijesztő, de ugyanakkor elképesztően személyes élménynek, amit nagyon nehéz szavakba, vagy akár cikkbe foglalni. Robi megnyílt a teljes közönségnek és nem manírosan, nem pózból, hanem a létező legőszintébb performansszal, amit csak ember el tud képzelni.

Ennél nem lehet kevésbé közhelyesen megfogalmazni, de egyszerűen elénk tárta a lelkét.

Az egész paranoid rendszer, a koncert valahol egy szuperkomplex pszichedelikus (talán drog indukálta, talán a skizofrénia) vízióban feloldódva lebegett Bérczesi elméjében és gyakorlatilag tökéletesen visszaadta minden részletét. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de egyik percben menekülni volt kedvem (és most nem a szokásos sznobkodós elitista hülyeség miatt), a másikban meg megölelgetni és együtt sírni vele.

Az élményt tovább fokozta, hogy két pszichiáter és egy pszichológus barátommal voltam, szóval a szükebb értelemben vett társaságom annyira együtt tudod rezegni a történésekkel, hogy – tényleg nem találok jobb szót – transzcendens trip kerekedett egy gagyi Hiperkarma koncertből.

Az összes mondata egyre mélyebbre vitt a nyúl üregébe, ahol csak az örvénylő, fortyogó semmi látszott: fénylények, szellemek, pszichotrip, paranoia és reménytelenség.

Nem tudom, hogy ezt lehet-e reprodukálni, vagy csak mi voltunk ennyire szerencsések, hogy a tökéletesen széthullott énekes ( akinek már tényleg az égegyadta világon semmi reménye nincs arra, hogy valaha részt vegyen az objektív valóságban) ennyire plasztikusan és a művészi értelemben véve tökéletes módon fejezze ki magát és mi ennek tanuja legyünk, de biztosan nagyon sokáig emlékezni fogok rá.

Mert a művészet egyik célja az, hogy reakciót, hatást váltson ki az emberekből. És rám még ennél tisztábban, ennyire komplex módon nem hatottak, még ha nem is volt benne semmi szándékosság.

Menjetek el egy Hiperkarma koncertre, amíg még tehetitek és figyeljetek. Robi lát valamit, amit te nem.