A kajmakám, az archimandrita és a ráják

Az 1830-as években, a nagy pestisjárvány után a ráják élete az oszmán birodalom nyugati csücskében csakúgy folyt, mint a dögvész előtti hosszú évszázadokban. A szokások és erkölcsök érinthetetlen rendjének semmibevételére kevesen vetemedtek. De hadzsi Szerafim unokája, Szultána egy volt közülük: azzal, hogy vénségére (25 évesen) házasságra lépett az egyszerű paraszt Sztoján Glausevvel, követ dobott a preszpaiak életének csöndesen folydogáló vizébe.

Az embereket megrendítette és felháborította az arcátlanság: a friss házasok ügyével még az egyháztanács vénei is foglalkoztak, és engedély nélküli esküvésért pénzbüntetést róttak ki rájuk. A város keresztény fele csak akkor bocsátott meg a fiatalasszonynak, mikor Szultána minden szokást betartva, illendően temette el nagyanyját, az öregségére teljesen elhülyült hadzsi Szerafimicát.

Már ennyiből is látszik, hogy a fasznak se lett volna kedve a mai Macedónia területén török fennhatóság alatt rájának, „adófizető nyáj”-nak lenni, még akkor sem, ha történetesen városi polgár.

A törökök ugyan nem sok dologba ütötték az orrukat, megelégedtek azzal, hogy szarrá adóztatják a népet, és a kajmakám (a török helytartó) csak akkor lépett közbe, ha elharapóztak az indulatok, felbomlani látszott a közrend, vagy a gyaurok tíz rőfnél magasabb templomot akartak építeni, de a helyi életet kimondott és kimondatlan szabályok kötötték.

A törökök eleve több joggal rendelkeztek, mint a máshitűek, akiknek a szava a muzulmánokénál kevesebbet ért. A város külön fertályán laktak, ahová jobb, ha keresztény csak kísérővel tette be a lábát. A népek számon tartották egymást, de nem keveredtek: mindenki a saját közösségében, a közösség által szigorúan megszabott keretek között élte le az életét.

Az iparosok céhekbe tömörültek: a rézművesek, pékek, szappankészítők, szabók, aranyművesek, kovácsok és mérlegkészítők külön utcákba rendeződtek. A nyughatatlanabbak gabonával, élő állattal, bőrökkel, festett gyapjúszőttesekkel, mákonnyal kereskedtek (az ópium mindig is igen kelendő volt). De a céhben alig lehetett előre jutni, pláne új műhelyt nyitni, a fából épült üzletnegyedben a szűk utcákban gyakran pusztított tűzvész, teljes árukészleteket, családok egész vagyonát emésztve el.

A kereskedés szintén nem volt veszélytelen: hiába ismerte valaki úgy a környéket az albán hegyektől le egészen Athénig, akár a tenyerét, az úttalan utakon a törökök vagy az arnauták könnyen kiforgatták a bekecséből. A tengeri kereskedelemhez még több pénz és kapcsolatok kellettek, utat találni távoli kikötőkbe: a hajók Szalonikiből Marseille-ig, Kairóig szállították a balkáni árut.

De a macedónok nyakán nem csak a törökök ültek, a lelkeken a keleti egyház uralkodott görög nyelvű szertartásokkal, sokszor görög származású vagy elgörögösödött egyházi elöljárókkal, archimandritákkal. Az egyháztanácsba, ami a keresztény közösség életének minden pillanatát, ügyes-bajos dolgát igazgatta, döntött házasságok, válások felől, és szava volt egyházi és világi ügyekben egyaránt, helynökként ők is bekerültek a püspök képviseletére. A csorbadzsik – a gazdagabb keresztények – inkább a város görög iskolájába járatták gyerekeiket, hogy előbbre jussanak az életben és a nyelvet is megtanulják, a szegények és iparosok gyerekeit pedig a helyi tanító oktatta fejpénz, étel és tüzelő fejében, de csak késő ősztől kora tavaszig, mert a műhelyekben és a földeken a fiatalok segítségére is nagy szükség volt.

A törökök, görögök és albánok mellett románok, cigányok, bulgárok és zsidók is felbukkantak az oszmán birodalom nyugati végein lakó macedónok között. Az orosz-török háború szította a szláv öntudatot és reményeket, ilyenkor a helyiek is szívesebben hallgattak az Oroszország felől érkező bolgár felforgató szerzetesek szavára:

Mi névtelen nyáj vagyunk, és szótlan bárányok, bár nyelvünk szerint nagyszámú nép vagyunk. Egyik tágas öble vagyunk a végtelen, parttalan szláv tengernek, amely szinte a föld felét öleli át (…) Az oroszok édestestvéreink, a nagy orosz föld a mi ősanyánk, onnan jöttünk ide századokkal ezelőtt.

A görög helynök ilyenkor nem késlekedett értesíteni a kajmakámot, hogy az embere korbáccsal verje ki az arcátlan szerzetest, aki végül vérző arccal takarodott el a városból oda, ahonnan jött. De míg máshol forradalmak zajlottak, sorsdöntő változások, itt észrevétlenül folytak el az évek, törökök, görögök, macedónok, bolgárok „éltek és dolgoztak, mindenki a megszabott helyén, az évszázadok óta kijelölt rendben”.

Ha érdekel benneteket ez a világ, kíváncsiak vagytok az egymás mellett élő balkáni népek szokásaira, házasságszerzésre, esküvőkre, ünnepi és egyszerű ételekre (verébsült!), a közösségi élet mindennapjaira, olvassátok el Dimitâr Talev történelmi regényét.

Ez a macedón területen született, de bolgárként számon tartott író a családját vaskézzel irányító, makacs Szultána és a víg kedélyű Sztoján népes házának történetén keresztül mutatja meg, hogyan próbáltak boldogulni a népek arrafelé az 1800-as évek közepén egy vegyes nációjú városkában. A regény az Úr 1864. esztendejében ér véget, pont abban a pillanatban, amikor Nia kelengyéjében a városba érkezik a valódi csoda az első petróleumlámpa képében, és Rafail, a részeges oltárfaragó befejezi az új ikonosztázt.

(Dimitâr Talev: Szultána. Európa Könyvkiadó, 1978). A főképen Prilep, ahol Talev is született.