A kézművesség margójára
Örülök az egész kézműves sznobkodásnak. Hogy miért? Mert elérhetővé tették számunkra, hogy normális minőségű tömegtermékeket fogyasszunk, emberi áron. Az általános tömegkultúra arra irányult az elmúlt évtizedekben, hogy a létező legkisebb energiabefektetéssel tesco gazdaságos mocskot pakoljanak minden pizzafeltétre, hogy minden sör teli legyen baszva kukoricagrízzel és hogy minden szemétre rá lehessen írni azt, hogy pálinka.
Az égegyadta világon senkinek nem volt jó, de az igényes közönség sokáig nem fogalmazta meg az igényt arra, hogy néha szeretne picit nívósabban étkezni és italozni, mint egy átlag koleszos a hó végén. Mert nyilván annak is megvolt a varázsa, amikor egy tubus romlott tejszínhabból és egy hagymából főztem vacsorát, de ezek az idők kurvára elmúltak, a rakéta vodka korszaka egyszer és mindenkorra lezárult.
A mainstream viszont nem segített ebben. Cukorral felütött üdítők és csirkeradálékból kendácsolt felvágottak sorakoztak mindenütt, amit le lehetett öblíteni a Rézangyal szarjaival. Sosem felejtem el, amikor a Vilmos nevű borzalmat kínálgatták nekem úgy, hogy “na ez az igazi pálinka”. A folyamat széttagozódott a Chivast Redbullal fogyasztó egybenyakú, feszülőspólós szerencsétlenekre, meg a maradék jólértesültre, akiket egységesen csak “sznob fasznak” hívott a nagyérdemű.
Aztán a kézműveskedéssel és a hipszterekkel minden megfordult. Hirtelen sikk lett söröket főzni, rendes hamburgert sütni, civilizált bort árulni a helyeken, pálinkából csak a jót inni, bicajozni és filmes kamerával fotózni.
Na nem, nem azt mondom, hogy AZ, amit ők fogyasztottak vagy fogyasztanak az jó, vagy kívánatos. Hanem hogy a szélesebb tömegekhez az jutott el, hogy az az “igazi”, az a “jó”, ami kézműves, ezért úgy kezdett feljönni a prémium mangalicatarja piaca, mint ahogy ugyanez a tarja jön fel a hatodik megivott kézműves IPA után. A tömeggyártóknak lépniük kellett és világméretű trendről beszélünk: a McDonalds mindenféle organikus salátával próbálkozik, a Burger King angus marhás hamburgerrel próbál felzárkózni és ismét megnyitott nálunk a Pizza Hut, aminek az ára tizenöt év alatt nem változott (ez egyébként nem dícséret volt).
A Soproni próbálkozik az Óvatos Duhajjal, a Dreher a mindenféle komlósaival, még az Arany Ászok is értékelhető terméket próbál faragni a söréből, de mindez igaz minden szeszgyártóra. Egy “Mézes Ágyas Meggy”-et már nagyon nehéz eladni a pálinka felirat nélkül. De ez utóbbit is az az igény hívta életre, hogy még az alkohollal felütött pálinka is jobb választás, mint a tisztaszesz és az aroma.
A tömegtermékek kihozták azt a standardot, amit a picit igényesebb réteg is előszeretettel fogyasztana, de a raccsolva gesztikuláló faszparasztok a borfesztiválokon már nem. Persze ez nem azt jelenti, hogy a prémiumtermékek rosszak lennének, csak az ember attól tudja értékelni a prémiumot, hogy néha mást is fogyaszt. Mondjuk egy mezei borsófőzeléket. De nem mindegy, hogy mirelitborsóból összehány lisztgombóc az, amiért kiadja a pénzét, vagy mondjuk az egyik jobb kifőzdében valamelyik bevközpontban, ahol adott esetben nem véletlenül áll a sor a házias ételekért.
Ugyanígy a mindennapi élethez azért nem elengedhetetlen, de annál hasznosabb vívmányok, mint a rollerezés, a jó sajtok, a mangalicasonka, a TRX, a belső építészet, a városi biciklizés is mind olyan dolog, ami azért tudott szárnyra kapni, mert az egészen elvadult hajtások, mint a Segwayezés és a zumba fitnessz is népszerű. A bicajozás nem lenne sehol sem, ha a Critical Massesek nem basszák fel tényleg az égvilágon mindenki agyát a fontoskodásukkal a rozé fröccs mellől és nem tör elő mindenkiben a gondolat, hogy “na ezt figyeld, majd én normálisan csinálom”.
Mert ahhoz, hogy megtelepedjen az igény, kellenek az úttörők, akiket mindenki utál. Ezért van az, hogy a normálisabb tömegsört, a rendes hamburgert a gyorskajáldában, fasza sütit a sarokról, jó kávét a kávézőból, a bicajozást és a többit a szakállas, manbunos, kézműves majmoknak és a sok köcsög bicajos futárnak köszönhetjük, akik mindig bevágnak elénk.
De tényleg.
