A másnaposság

Felkel a nap, elkezd melegedni a hálószoba, te meg okádáshatáron, zúgó fejjel ébredsz, a nyálad odaszáradva a párnára és tudod, hogy el fogsz késni a gecibe, bármit is szerveztél aznapra. Ó igen, a másnap.

A fájdalom és az agónia úgy csüng a mellkasodról, mint valami medál és kéjes örömöt érzel, hogy na “megint gecire szétcsaptuk magunkat”. A haladóbbak körbeírnak a haveroknak, hogy mégis mi a fasz történt előző este, mert a végére már nem emlékszünk. Megvan az élmény?

Akkor te is másnaposság-függő vagy.

Ne tagadd, gyakorlatilag babérkoszorút akarunk minden egyes kurva alkalommal, amikor szétbasszuk magunkat. Egy orosz haverom mesélte, hogy amikor náluk valaki bebaszik, akkor másnap úgy húzza meg magát a sarokban, mint egy kisegér és próbál láthatatlan lenni. Mi magyarok (meg a német haverjaink, akikkel ott dolgoztunk) olyanok vagyunk, mint akik kitüntetést akarnának.

A kultúránkban ez nagyon komolyan meg van ágyazva. Kocsmák falai és féligazságok ezrei vannak teli híres alkoholbetegek nagy mondásaival. Ki nem hallott még Hemingwayes, Churchilles, Sinatrás, Humphrey Bogartos vedelős (jó eséllyel kamu) közmondásokat?

Az lett a vesztem, hogy a scotchról átszoktam a gintonikra – Humphrey Bogart, a halálos ágyán.

A sztorijaink fele bebaszós vagy másnapos sztori, mert a mazochista igazságszolgáltatás, az önbüntetés és a megbánás a mókával elegyedve egyetlen nagy, bizonytalan történetté elegyedik össze, amiben rettentő sok helye van az interpretációnak és az egyén szubjektív érzéseinek. A vicc az, hogy gyakorlatilag soha nem beszélünk annyit az érzéseinkről, mint akkor, amikor arról sztorizunk, hogy mennyire szerettünk hirtelen mindenkit, vagy mennyire okádnunk kellett az előző este.

A Másnaposok, mint a közelmúlt leghíresebb példája a bebaszóssztorik közkinccsé válásának a legeklatánsabb példája ezeknek a történeteknek: a karakterekkel maximálisan tudunk azonosulni. Hőzöngenek, futnak, mindenféle fasz helyekre mennek és úgy általában borzalmasan hülyét csinálnak magukból. A filmek végére persze a megbánás és a büntetés elfogadhatóvá tesz mindent, a karakterek megbocsátást nyernek mindenféle szarságukért és csak a barátság mindenen átívelő üzenete marad meg, amiben a szenvedések csak a kovászt jelentik.

És most jön a vicces rész: a 18 és 23 évesek között végzett norvég felmérés szerint ezek a történések és történetek kiemelkedően pozitív töltető élmények. Különösen a fiatalok számára a másnaposság egy éjszaka történéseinek kulcsfontosságú eleme. A lényege, hogy a töredezett emlékekből egy jó narratívát építsen a csapat és újra átélje átszínezve az eseményeket.

Meglepett, hogy mennyire kevés esetben merült fel a másnaposság, mint bűnhődés – Mondta Eivind Grip Fjær, a kutatás vezetője.

Technikailag egy picit úgy működnek a másnapos átbeszélések, mint egy közös terápiás élmény: még egy olyan szomorú és kínos történetszál is simán felmerül és megbocsáthatóvá válik, ha valaki ötödször fossa magát össze a tánctéren bőgve az I Will Survivera. És ezek előkerülnek, mert hiszen “be voltunk baszva”, tulajdonképpen minden belefér. Tulajdonképpen csoportterápiában éljük át a szégyenteljes és megbánandó élményeket és együtt nevetünk rajtuk.

De mi a faszért lett ennyire normális az ilyen szintű szétkúrása az emberi testnek? Érdekes dolog, hogy jellemzően a szeszindukált borzalom az, ami közösséget formál, mert szociálisan elfogadott és széleskörben fogyasztott szer. Talán csak a fű érhet közel hozzá, de mivel közel sem olyan aktív az ember a fűfogasztás után, mint egy alkoholos partin, ráadásul a fűről való lejövés jellemzően egy csendes és unalmas folyamat, ezért a folklórban nem jelent meg ennyire egyértelmű jelenségként.

Teljesen normalizáltuk az alkoholt és az alkohol teremtette másnapot.

Az emberek 80%-a iszik. Annyira része a popkultúrának, hogy gyakorlatilag abba nőttünk bele, hogy tök rendben van. Még a szülinapi kártyákon és filmek poénjaiként is állandóan jelen van. Hozzáférhető és anyukák hétvégi bevásárlólistáján van. Senki nem szégyenkezik miatta, ellentétben például a fűvel, amivel például még Amszterdamban is jobb hotelek kávéházaiból kizavarnak, hogy tekergesd szépen kinn. Mesélték.

Csak akkor vesszük észre a problémát, amikor már nagyon nagy gáz van. Mert alkoholistának lenni uncsi.

A helyzet az, hogy a súlyos alkoholfogyasztás többnyire nem jár travi kurvák megdugásával, tigrisekkel a fürdőben, leszakadt fejű zsiráfokkal. Általában sorozatokat nézel otthon és a negyedik sört gurítod le. Többnyire minden nap. És igazából már nincs benne a partipörgés, csak a monoton kimerültség, amit a megvonása esetén érzel.

Én is elértem azt a pontot, amikor perverz módon élveztem a másnaposságot. Hasonlóan az általam ismert emberekhez bepattintottam egy protonpumpagátlót és pár fájdalomcsillapítót és éreztem, ahogy szépen lassan beütnek, én meg szépen visszaállok egy félkatatón, poszt-alkoholmérgezett állapotba, amikor sztorizhatok a haverokkal arról, hogy mi volt előző este.

Az önpusztítás egészen magas fokáig el lehet jutni ezzel a módszerrel, aminek általában nagyon komoly, gyakran visszafordíthatatlan következményei vannak. Párkereső buliállat huszonévesek, friss apukák, egzisztenciális útkeresők és midlife krízisesek ismerik ezt az időszakot. Gyakorlatilag alkalmatlan vagy másnap mindenre, mert a legjobb gyógyszerek sem tudják elnyomni azt a kifogáskereső érzést, hogy

Hagyjatok ma, másnapos vagyok. Nem tudok koncentrálni, beteg vagyok, rossz a gyomrom.

Vegyük észre, hogy mik ezek: az elterelés eszközei. Az önpusztítás és az önbüntetés kerül a fókuszba. Hétvégi programok kilőve. Vasárnap reggelt felejtsük el. Céges buli utáni pénteki napra szabit veszek ki. Nincs időm átgondolni, majd holnap. Nem tudtam megnézni azt, amit kértél, majd holnap megcsinálom, ma fáj a fejem…

Akár egyedül, akár csordában iszunk: az alkoholizálás velejárója a másnap, amikor haladékot akarunk adni magunknak. Nyalogatni a sebeinket, feldolgozni a traumát, az előző este borzalmasan rossz döntéseit újra átdideregni. Ki akarjuk fizetni a jókedvünk árát. Ezzel is megmutatjuk, hogy mi bizony nem jókedvünkből iszunk. Tessék, itt vagyunk élő példának: annyira rosszul vagyunk, hogy ezt már észre kell venni!

És van úgy, hogy ez rendben is van. De vajon mennyire gyakran fordulunk ehhez a módszerhez? Hányszor indul úgy az este, hogy csak azért basszuk szét magunkat, mert nem ott akarunk gátlásokat felszabadítani, hanem a következő nap elől akarunk a fájdalomba menekülni?

A helyzet az, hogy legtöbbször nem az a baj, hogy mindezek ellenére röhögve felébredünk egy Másnaposok kaliberű katasztrófára. Sokkal fenyegetőbb, hogy gyakran ébredünk fel sokkal mundánabb bajokra. Arra, hogy igazolni próbálunk egy igazán kurva rossz szokást, ami mérgező és saját magunk számára abúzív. Közben azzal próbáljuk nyugtatni magunkat, hogy ez rendben van és a társadalom sokáig adja is alánk a lovat, valami cuki kis városi Dionüszoszt faragva belőlünk, miközben csak simán alkoholista, rettegő idióták vagyunk.