A modern, igény által generált zenei posvány

Miért is történt az, hogy hogy Robin Thicke egy kurva dobgéppel csinált number one számot? Miért szemétrevalóan egyszerű minden elektronikus zene?

Amit gyakorlatilag mindenki ismer és mégis olyan primitív, hogy ellenszélben egy autista is meg tudja mondani, hogy nem kimondottan tartozik a világtörténelem legnagyobb zenei remekei közé. Mi a faszért népszerűek olyan szennyek, mint a Despacito és úgy általában miért lesz valamiből kurvanagy sláger annak ellenére, hogy egy rakás szar?

A kulcsa a dolgoknak, mint oly sok mindennek a jelenlegi életünkben az az echo chamber, amit a piaci igények egyre pontosabb mérésével generálunk magunknak. Gyakorlatilag minden művészetnek és tömegtermelésnek a halála, az uniformizálás. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni: felmérve egy átlagos irodai dolgozó étrendjét a marketinges rájön, hogy pizzán és gyroson élünk. Ergo ha ajánlani akarna karácsonyi menüt mi lenne az?

Pizza és gyros.

Igen ám, de kurvára nem akarunk mindig pizzát és gyrost enni. Sőt, gecire nem, de van amikor pont ez szolgálja ki az adott igényeket, ami ugyan lefedi a használati esetek kilencvenöt százalékát, de azt az öt százalékot szeretnénk értelmesen eltölteni. Mondjuk például azzal, hogy nem előemésztett gecishányást eszünk, hanem valami értelmeset, ami nem olyan, ami megjárt előtte egy közepesen higiénikus vidéki kutyát.

Ezt hívják echo chambernek: ha folyamatosan vágjuk a szórást azon részét, ami kívülesik a fő csapásvonalunkból, akkor a végén ottmaradunk a tevékenységünk magjával: a büdös nagy rakás szarral, amit az átlagéletünknek hívunk.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, mert még a végén elspoilerezem, hogy nem csak a modern moziipar hanem a zeneipar, de igazából bármi, ami “ipar” úgy van elkúrva, ahogy van. A legnagyobb falatra lő mindenki és kiszolgálja a rágógumi igényt és csak tovább csökkenti az intellektuális mozgásteret azzal, hogy lenyirbálja a vadhajtásokat. Márpedig azt senki nem szeretné.

Az egész a kockázatról szól. Tudjátok mennyibe kerül befuttatni egy új popcsodát? Dollármilliókba. Annyira kibaszott drága az emberek elérése, hogy igazából még mi is abbahagytuk a facebook fizetett hirdetéseket, mert kibaszottul elviselhetetlen terhet jelentettek a nullához közeli büdzsénkre, pedig mi csak egy szaros blogot futtatunk. Ahhoz, hogy még a kibaszott csapból is a legújabb szaros felfedezetted folyjon valami elképesztően sok pénzre van szükség.

Régebben (nem kell messzire menni, akár a hatvanas években) meg lehetett oldani, hogy egy új együttest úgy szondáztak, hogy megnézték, hogy mennyire tehetséges, elkezdték kiadni a lemezeiket és megnézték, hogy hogy fogy. Milyen gyakran játsza a rádió, milyen gyakran mennek el a koncertjeikre. Amikor egy produkciónak húzása lett, szépen elkezdték tolni alá a pénzt és működött a természetes kiválasztódás.

De nem úgy ma. Ma a zenei produkcióknál a kockázatminimalizálás érdekében nem merik kiengedni a profi kezek és sablonok közül, hogy nehogy véletlenül ellentmondásos legyen a közönségnek. Az utolsó hangig megkomponált szarságok mennek a mainstreambe, hogy nehogy véletlenül feleslegesen adjanak ki pénzt arra, hogy a következő nagy dolgot befuttassák. Ja és persze az se mindegy, hogy ki ad elő. Valóságshow sztárok, sorozatszínészek, youtube hírességek meg még a faszomtudja kik kerülnek be az egyediség címén a gyárba, ahol előemésztik a szarjukat és kiadják ugyanazt a millenial whoopos szemetet, amit eddig mindenki.

ÓóóóÓÓóó. Mi Dó Mi.

Mindjárt elkezditek kapizsgálni, hogy a könnyűzenei spektrum miért fakul látványosan a hatvanas évek óta. Miért van az, hogy minden évben egyre szarabb és egyre egyszerűbb minden. A dalok kidolgozottsága, de még a hangzás is olyan szintű degradáción megy keresztül, amit alig lehet ép ésszel felfogni. Persze könnyű ráfogni, hogy azért, mert az emberek tuskó parasztok és bőven elég nekik valami, ami Mr. Oizo Flat beatjének komplikáltságát nagyon nem lépi túl, de a helyzet nem ilyen egyszerű.

Sosem szabad lebecsülni azt, hogy az emberek mennyire geci primitívek és hogy simán őszintén tudják kedvelni a Gangnam Stylet, meg az All About That Basst. Ehhez kétség sem fér. De próbáljatok csak visszaemlékezni az első, de tényleg a legeslegelső pillanatra, amikor ezeket az összeeszkábált szemeteket meghallottátok? Nem, most nem a kisujjeltartós, a népszerűség után érkező gyűlöletimpulzusokra gondolok, hanem a nulladik körre: amikor hirtelen megfogalmazódik bennetek a gondolat, hogy

EZ MI A FASZ?

Aztán kurvagyorsan alább hagy. A Nyan Catnél nálam rekordgyorsan, de van egy két pop szar, amin nem tudok napirendre térni. Jó példa a Despacito: olyan elemi gyűlöletet táplálok iránta az első perctől kezdve azért, mert emberek milliárdjainak az agyát sikerült vele átmosni töredékmásodperc alatt, hogy sosem jutottam el az “olyan szar, hogy ez már jó” állapotba. Aztán persze mindenki jön a paródiával, meg az átdolgozással, meg a “tök jó poén együtt énekelni”-vel, meg a hasonló szarságokkal és azon kapod magad, hogy az egész kurva világ körülötted az egyik ilyen rüszmeteg szart énekli. Véletlen mi?

Véletlen a faszt véletlen. Az agyad dopamint kezd el termelni, ha valami ismerőssel találkozik.

2012-ben a Spanyol Nemzeti Kutatóintézet rávilágított, hogy tudományosan is megalapozható az a régóta sejthető tény, hogy régen minden jobb volt és hogy a zene évről évre szarabb lesz. Félmillió felvételt szedtek darabokra stílusirányzattól függetlenül az ötvenes évektől napjainkig és keresztülkínálták a számokat egy csomó elemző algoritmuson és kurvanagy meglepetésre arra jutottak, hogy:

• A harmonikus bonyolultságuk átlagosan egyre csökken,
• A hangzásbeli (timbrális) egyediségük és gazdagságuk szintén
• De legalább nő a dinamikatartomány-baszlatással elérhető átlagos loudness.

Szerintetek a sok deep houset hallgató agyatlan teljes ízlésficamban szenved? Nem. Egyszerűen olyan egyszerű mintákat használ minden egyes szar, hogy azonnal rágajdulsz és kurva könnyű a következő számot kedvelned, ha stílusában hasonló. A zenei diverzitás tudatos csökkentése állati fontos dolog az eladók szempontjából. Minél ismerősebb egy szar, annál jobb. De nem csak a deep house szenved ettől – én régebben drum and bass rajongó voltam. Vagy szerintetek miért nincs mostanában a Skrillex-féle újrafeltalált, torzított dubstep a mainstreamben? Mert épp nem tolják. Ezt hívják úgy, hogy kitettségi hatás, azaz mere exposure effect.

Bumm tek, bumm bumm tek?

Most persze legyintetek és azt mondjátok, hogy “ja, hát egyszerűnek lenni bonyolult dolog és igazán az az úttörő, aki egyszerűségében tud újat mutatni”. Ami részben igaz is. De a kitettségi hatást annyian vizsgálták és bizonyították már. De ami a legfontosabb, ha tudatosan figyelünk arra, hogy mit fogyasztunk, akkor annyira rémesen nyilvánvaló, hogy ezeket darabokra szedve négy akkordból, a millenial whoopból, meg a valami ismerős basszusmenetből álló semmi marad csak. A sorozatgyártott trágya sujkolása, ami költséghatékonyan előállítható teljesen elveszi a saját ítélőképességünket és agymosott fogyasztó barmot gyárt belőlünk.

Régebben kísérleteztek azzal, hogy egy halom képzett zenésszel összekombináltak elképesztően szofisztikált, ütős összhangzatokat, szimfónikus zenekarokkal működtek együtt popegyüttesek, hogy minél egyedigg és minél komplexebb produkciót szállítsanak az embereknek. Ma ez csak úgy mehetne, hogy előtte megrendelnek egy piackutatást és ha a fókuszcsoport jól reagál, akkor egy picit ugyan egyszerűsítve, de talán megoldható lenne, hogy helyet kapjon a kiemelt tartalmak között a Spotifyon.

Lady Gagának tudjátok miért engedik, hogy kísérletezzen? Mert egy jó brand. Van egy réteg, ami a szarát is megenné, ha az lenne ráírva, hogy Lady Gaga. Együtt adják el az őszinteségi rohamával és az akusztikus képességeivel, mert már bizonyított a tömeggyártott szeméttel, meg lehet vele futtatni bármit, nincs kockázat. Próbáljatok meg befuttatni így egy teljesen nulláról jött indie kiszenekart. Az isten szerelmére, még a Greta Van Fleet is azért volt szerencsés és azért kap stúdióidőt meg publicitást, mert egy az egyben a Led Zeppelin mintáit használják.

A zeneművészet, a mozi és egy csomó más művészeti forma döglődik.

A zeneiség és általában a képzőművészet az előadó mondanivalójának és személyiségének a lenyomata, aminek attól függetlenül kell léteznie, hogy ki mi a faszt gondol róla. Ezért sem szabad arbitrálni a művészetet a népszerűség irányába, mert a kreativitás és az eredetiség látja kárát. A mai mainstream zene fokozatosan és egyre nyilvánvalóbban egy tömegre szabott termék, amit zabáltatnak a parasztokkal. Nem azért árulják, hogy inspiráljon, hanem hogy pénzt adj érte. Gecire nem kellene, hogy egy hideg, kimatekolt és kokainoskanállal kimért szar legyen és ledominálja a piacot, mert ennek a lélekkel teli alkotások, a jó és rossz pillanataink kísérői, az igazi zene és az igazi művészet fogják a kárát látni.