A nap, amikor majdnem kitört az atomháború #5 – az Albuquerque H-bomba

Termonukleáris bombákat ritkán szokás elveszíteni. 1957. május 22-én sikerült.

Rutinküldetésnek indult, egy Convair B-36 Peacemaker (tréfás névadás kimaxolva) bombázóra felpakolták a Mark 17 típusú hidrogénbombát azzal a céllal, hogy Texasból átszállítják egy másik bázisra, a Kirtland Air Force Base lett volna a célállomás. Ez még a rakétakorszak előtt volt, a szuperhatalmak nehézbombázói vígan elérték egymás nagyvárosait, egy-egy ilyen bombát tudtak szállítani, mert méretre és tömegre azért eléggé szép darab volt még így is.

Hasonlókat rendszeresen csináltak akkoriban, tényleg nem számított nagy ügynek. Már attól eltekintve, hogy a Mark 17 korának egyik legerősebb fegyvere volt a maga tíz megatonnás robbanóerejével és az USA azóta sem gyártott erősebbet. A kilotonna és megatonna az a TNT egyenérték, ami hagyományos robbanószerre átszámítható. A Nagaszaki plutóniumbomba volt a maga tizennégy kilotonnájával a legerősebb valaha élesben bevetett fegyver, most ha kicsit számolunk, itt egy kb. hatszázszor erősebb dologról volt szó.

A szovjetek készítettek csak nála nagyobbat, a Cár volt minden idők legerősebb bombája, ötven megatonna környékén lehetett, de a fissziós és fúziós rétegek egymásra építésével egészen 500 megatonnáig fel lehetett volna tornászni, azt viszont senki nem merte megkockáztatni, hogy esetleg lerobbantsa a Földről a légkört, a szovjet tudósok inkább nem erőltették, kimatekozták, hogy lehetséges, lemodellezték a Tokamakban, aztán ennyiben is maradtak, bőven elég volt erődemonstrációnak a Cár.

Az amerikai Mark 17 és Mark 24 bombák Mod 1 és Mod 2 verziói lítium-deuterid felhasználásával végül 15 megatonnáig voltak képesek a termonukleáris fúziós reakció előállítására, a 17-esből kétszáz darab állt hadrendbe, a 24-es gyakorlatilag megegyezett felépítésre minimális eltérésekkel, abból százöt készült, a gyártásukat 1957-ben fejezték be.

1981-ig teljes titok övezte az Albuquerque-incidenst, a helyi sajtón kívül nem is nagyon számoltak be róla, de amikor kiderült az igazság, elég sokan meglepődtek, mennyire elképesztően trehány módon kezelték ezeket a fegyvereket.

Történt ugyanis, hogy valamikor fél 12 körül leszálláshoz közeledve az ezért felelős tiszt nekiállt a bombát mechanikailag visszareteszelni, mert egy szimulált küldetés is része volt a projektnek, hogy akár ki is oldhatnák, a gyakorlati alkalmazáshoz közeli körülmények előállítására törekedtek.

Szóval amikor így iparkodott a jóember, egy légörvény megdobta a gépet, emberünk a kezében a biztosító pöcökkel leesett a bombáról, az meg fogta magát és elszabadult. Egy ilyen csöppség lehetett vagy hét és fél méteres és persze ennek megfelelően 21 tonnát nyomott, jobb ötlete nem volt átszakította a bombakamra ajtaját és elindult a föld felé.

Elég szépet durrant, a helyiek beszámolója szerint legalább ötszáz méter magasba szállt fel a becsapódás és detonáció után a törmelékfelhő.

Jelentősebb kár nem keletkezett, lett egy jókora bombatölcsér és megdöglött egy tehén.

És hogy miért nem lett mégsem Albuquerque ötszáz mérföldes körzete lakhatatlan?

Mert a termonukleáris töltetet külön tárolták a gépen, bármikor percek alatt élesíthető állapotban, így csak a hagyományos töltet robbant be, ennyi eszük azért volt.

Előző atomháborús posztunk itt olvasható:

HOLDKOMP