A nap, amikor majdnem kitört az atomháború #4 – Damascusban felrobbant egy atomsiló
Csakhogy ez a Damascus az Egyesült Államok kies Arkansas államában található Van Buren és Faulkner megyékhez közel.
A 374-7 kilövő állomáson színtelen, szúrós szagú gázra lettek figyelmesek a karbantartók a Titan-II rakétasiló ápolásakor. Rutineljárásnak indult 1980. szeptember 19-én délután hatkor, senki nem számított váratlan fejleményekre.
Ebben az időben az Egyesült Államok nagyjából hétezer interkontinentális ballisztikus rakétával rendelkezett, annak rendje-módja szerint hidegháborús pajtásaira célozva.
A Titan-II egy remek kis rakéta volt, folyékony hajtással, a robbanófeje egy kilenc megatonnás termonukleáris töltet, ami olyan hatszázszor erősebb, mint a Nagaszakira ledobott (a Hirosimai fissziós urános volt a gyengébb, a Nagaszaki plutónium a fejlettebb, 14,5 kilotonna TNT-nek megfelelő).
Délután 6:30-kor érkezett a riasztás, hogy valami szivárog, ezzel tényleg foglalkozni kell, mert büdös is, aztán ki tudja? A 308-as stratégiai törzs parancsnoka gyors döntést hozott, felállított egy potenciális mentőcsapatot, hátha valami komolyabb dologról lehet szó.
Nem ez volt az első eset, a 374-7 két évvel korábban toxikus gőzöket eregetett, emiatt le kellett zárni a helyi 65-ös főutat 1978-ban, ki kellett telepíteni a polgári lakosságot, egy ezer méter hosszú, kábé harminc méter magas és száz méter széles gázfelhő gondolta úgy, hogy ideje kicsit szétnézni a környéken, aztán négyen meg is sérültek.
A folyékony rakéta üzemanyagról azt érdemes tudni, hogy mivel a ballisztikus pályán kiléphet a légkörből az eszköz, szükség van oxidálószerre, az egyik tartályban vagy folyékony oxigén van (ennek a hűtése eléggé költséges, inkább az űrkutatásban használatos) vagy pedig olyan komplex vegyület, ami zárt, de könnyen oldható kötésben tartalmaz 70-80% oxigént.
És persze van a másik vegyület, amit az oxigén eléget.
Mivel egy eléggé erősen védett katonai objektumról volt szó és nagyon gyorsan kellett cselekedni, különböző mechanikai akadályokon áthatolni, stb., a mentőcsapat vágóeszközökkel áthágott az alap rácskerítésen, valahogy megoldották az elektromágneses zárak széttörését is, de aztán ott meg is állt a tudomány.
Végül amikor a légierő újonnan érkező tisztjeinek segítségével bejutottak, megállapították, hogy a siló belterében a szivárgás meghaladja a kritikus szintet.
Rex Hukle és Greg Devlin érkeztek elsőként, hozzájuk csatlakozott, David Livingston és Jeff. K. Kennedy. Nagyjából másnap hajnal háromkor kiültek a beton platform szélére arról tanakodni, hogy mi legyen a következő lépés, mert szivárog és ez határozottan kellemetlen.
Annyit sikerült kideríteni, hogy az egyik karbantartó beejtett egy nehezebb szerszámot a silóba (a források szerint valami franciakulcs szerű lehetett), az meg felsértette a folyékony üzemanyag tartály burkolatát.
És akkor megtörtént, amire senki nem számított: berobbant az egész ahogy volt. Bombatámadások ellen egész jól védettek voltak ezek az objektumok, a 740 tonnás beton zárólapot kb. hetven méter magasba és kétszáz méterre repítette a robbanás.
Kennedy is repült jó ötven métert, ő megúszta egy lábtöréssel, de Livingston a kórházba szállítás után meghalt. Ő volt végül az egyetlen halálos áldozat huszonegy sérült mellett.
A W-53 mintájú robbanófejet nagyjából harminc méter távolságban találták meg, sértetlenül. Nukleáris szennyezés nem történt. Ha felrobbant volna, nem csak Arkansas megy a levesbe, hanem a szomszédos államok lakossága is részben megsemmisül. Kilenc megatonna nem tréfa, a második világháború szemben álló háborús feleinek összes leszórt bombáihoz mérhető.
Potom kétszázhuszonöt millió akkori dollár volt a kár, húszmilliót még elköltöttek a négyszáz holdnyi területen lerombolt környék rendezésére, a silót feltöltötték földdel és betontörmelékekkel.
A kormányzat és a katonai vezetés végül arra jutott, hogy a Titan-II program megérte, mert legyőzték a szovjeteket. Ugyanakkor érdemes lenne javítani a kommunikációt a helyi hatóságok és az Air Force között a nukleáris létesítményeknél, mert mentés idején nem jönne rosszul.
Livingston, Hukle, Devlin és Kennedy is megkapták a hősi érdemrendet, egyikük csak posztumusz.
És ki nem találnátok, mi okozta a robbanást: valaki bekapcsolta a siló szellőzését és a villanymotor már csak olyan, hogy időnként a forgórész keféinél apróbbakat szikrázik.
Forrás: encyclopediaofarkansas
Előző atomháborús emlékeink itt:
Elhallgatott történelem: a nap, amikor majdnem kitört az atomháború #3
