A néniszag
Sokáig gondolkoztam, hogy a kedvesen lilás hajú, törékeny nénikből miért árad vajon olyan iszonyatos bűz reggelente a villamoson. Először próbáltam szociális lenni, és arra gondolni, hogy biztos nincs pénzük rendes ételre, ennek köszönhető ez, aztán arra gondoltam, hogy spórolnak a vízzel szegények, és ezért valami különös, fülledt, de határozottan fokhagymás szagot árasztanak magukból, aztán rájöttem az igazságra.
Az az elméletem, hogy ezek a nénik nem is pusztán párizsival, hanem Zala felvágottal mosdanak, súlyosabb esetben pedig egyenesen az olasz felvágott ősbűnéhez folyamodnak, mert hát Róma a divat fővárosa, és azt egyszer kell csak látni, hogy rájöjjön az ember, hogy ilyen emberi fogyasztásra méltatlan szart ott nem adnak senkinek.
A hétköznapi bűzt megértem, ha valaki beszart, még jó hogy büdös, ha meg söröztél, nyilván kellemes, irigylésre ingerlő sörgőz-felhőket fogsz eregetni a morcos, munkába igyekvő emberek közé. A fing, az is érthető, ahogy az izzadságszag is. Megértem a kolbász- és Tipli rum-szagot szuszogó, festékfoltos gatyájú melóst is, sőt, azt is, ha valaki az éjszakai buszon hagymás-gyrosos illatot áraszt, ide köthető még a McDonalds édeskés döghússzagát kilégző fiatal is, de a párizsit nem értem. Annyi párizsit nem is lehet enni, hogy az ember olyan átható szagot árasszon, mint egy frissen megbontott baromfirúd, marad hát az alapelmélet: ezek az emberek vagy párizsival törlik át a testüket minden áldott reggel, vagy pedig ők maguk is hatalmasra nőtt, emberformára sajtolt párizsi-lények.
