A nyugati civilizáció felemelkedése és bukása?

Sid Meier Civilization nevű játékában mindenki a nulláról építheti fel saját civilizációját, a játékos más civilizációkkal kell versenybe szálljon, és csak úgy nyerhet, ha erősebbé válik náluk. A játék első verziójában a győzelmet – nem túl meglepő módon – az hozta el, ha a modern kor végéig a legtöbb pontot gyűjtjük össze (vagyis nagyobbak és gazdagabbak leszünk a többieknél), vagy a játék vége előtt meghódítjuk vetélytársaink összes területét, vagy pedig  – szintén a játék vége előtt – megnyerjük az űrversenyt. Ilyen egyszerű lenne mindez a valóságban is? – teszi fel a kérdést Niall Ferguson Civilizáció (A Nyugat és a többiek) című könyvében. (375.) Mi az oka annak, hogy egyes civilizációk évszázadokon át virágoztak, aztán hirtelen, pár évtized alatt összeomlottak? Miért volt lehetséges, hogy pár szegény és jelentéktelen ország hirtelen robbanásszerű fejlődésen ment keresztül, miközben hatalmas és gazdag birodalmaknak évszázados stagnálás jutott osztályrészül? Mi volt a titka a Nyugat sikerének, és mi lesz sorsunk a következő évszázadban? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Ferguson kötete.

Niall Ferguson, brit sztártörténész, jelenleg a Stanford és a Harvard tudományos főmunkatársa, korábban Oxfordban kutatott, de Kínában is megfordult, a pekingi Csinghua Egyetem vendégprofesszora volt, így a kínai Szilícium-völgyet is belülről láthatta. Felesége is híres ember, Ayaan Hirsi Ali, szomáliai származású aktivista, feminista, a sharia és az iszlamizmus kritikusa. Ferguson fő kutatási témái, többek közt, a brit birodalom története és hatása az egész világra, a pénz és a gazdaság története, az Amerikai Egyesült Államok történelme, de számos egyéb érdekes témával foglalkozott már. A Time 2004-es listáján a száz legnagyobb hatású tudós és gondolkodó közé került be, cikkei, könyvei, előadásai, tévéműsorai azóta is nagy érdeklődésre tartanak számot az egész világon. A könyv hátlapján, minden valószínűség szerint tévesen, a világ száz legbefolyásosabb embereinek listájára tették fel. Mindez kétségtelenül igen jó reklám, ha még elfogadjuk, hogy van értelme az efféle listáknak. De még ez sem volt elég: könyveiből a BBC és a brit Channel 4 készített ismeretterjesztő filmsorozatot, melyek Magyarországra is eljutottak (aki látta, írja meg, hogy milyen volt!). Civilizáció című műve egyszerre készült sorozatnak és könyvnek, a kutatáshoz szükséges anyaggyűjtéshez külön stáb nyújtott segítséget neki. Erre szükség is volt, hiszen a vállalkozás majd az egész világtörténelmet áttekinti, ehhez pedig embertelen mennyiségű forrásanyag feldolgozása kellett. Érdemes itt megállni, venni egy levegőt, és átgondolni, hogy milyen hatalmas dolog mindez: egy ugyanennyire tehetséges és felkészült magyar történész számára vajon mikor nyílna meg annyi lehetőség, mint szerencsésebb brit kollégája számára?

A hat “killer app”

Ferguson azt állítja, hogy a világtörténelem elmúlt ötszáz éve nem volt más, mint a Nyugat sikertörténete: néhány jelentéktelen, pici ország hihetetlen gazdasági fellendülésen ment keresztül, majd uralma alá hajtotta az egész világot. Könyvének eredeti alcíme (The West and the Rest) picit szellemesebben jelzi ezt az alapállást – ahogy Esterházy Péter szokta írni, „lefordíthatatlan szójáték“ segítségével. Kétségtelen, hogy a nyugati orvostudomány és többi technikai találmány az egész emberiség számára hasznot hajtott, de mi van az imperializmus árnyoldalával, a gyarmati kizsákmányolással és kegyetlenkedésekkel? Szerzőnk erre úgy válaszol: Nyugat a jóban és a rosszban is az összes többi civilizáció előtt járt. Na de miféle válasz ez? Hogy kell ezt érteni? Ferguson egy remekül megjegyezhető, rövid és velős listát húz elő a mellényzsebéből: íme, ez a hat dolog a Nyugat sikerének titka! Megfogalmazása szerint hat „gyilkos alkalmazás“ volt a kulcs – angolul ez megint jobban hangzott, a killer app valahogy frappánsabb megfogalmazás, de már megint a „lefordíthatatlan szójátéknál“ tartunk. A hat killer app tehát a következő lenne (365–366.):

1. Verseny:  Európában egymással versengő, kis királyságok voltak, melyeken belül is folyamatosan különböző csoportok (rendek, céhek, stb.) vetélkedtek egymással a hatalomért, ezért a politikai rendszerek nem engedhették meg maguknak azt a stagnálást és nyugalmat, amit az ázsiai birodalmak, például Kína igen.
2. Tudomány: A XVII. század tudományos áttörései Nyugat-Európában történtek meg. A nyugati országok felismerték a tudomány és a technika jelentőségét, miközben például Törökország nem, ezért veszítette el európai területeit.
3. Tulajdon: A törvény védelme a magántulajdon felett, a magántulajdon sérthetetlenségén és a népképviseleti kormányzáson alapuló optimális társadalmi és politikai rendszer, ami az angol nyelvű országokra különösen jellemző. Ferguson szerint ez garantálta Észak-Amerika sikerét Dél-Amerikával szemben, ahol sem a magántulajdon védelmét, sem a népképviseletet szem előtt tartó intézményrendszer nem alakult ki. Érvelése szerint az Egyesült Államokban a kettő már a kezdetektől összefonódott.
4. Orvostudomány: A modern orvostudomány nagy áttörései a XIX. és XX. században Nyugat-Európához és Észak-Amerikához kötődnek. Ferguson szerint az orvostudomány fejlődésében kulcsszerepet játszott a gyarmatosítás, hiszen küzdeni kellett a trópusi betegségek ellen.
5. Fogyasztás: Szerzőnk amellett érvel, hogy a fogyasztás volt az ipari forradalom egyik hajtóereje, hiszen az angol lakosságnak több, jobb és olcsóbb cikkekre volt szüksége, ezt  az igényt először a textilipar tudta kielégíteni.
6. Munka(etika): A nyugati társadalmak voltak a világon az elsők, akik a termelékenységet összekapcsolták a magasabb megtakarítási igénnyel. Ferguson itt erősen épít  a Max Weber-i „protestáns munkaetikára“, de vitatkozik is vele, ki is egészíti Weber gondolatmenetét. Ha pontosítja is Weber felfogását, azt ő is fenntartja, hogy a kereszténység kulcsszerepet játszott a nyugati munkaetika kialakításában, de Európa napjainkban – az USA-val ellentétben – egyre kevésbé vallásos, ezzel együtt egyre kevesebbet is dolgozik, miközben a keleti országok munkaetikája már bőven a Nyugat előtt van (ezt TED-es előadásában kicsit tömörebben foglalja össze, mint a könyvben).

Nagyon tömör ez a lista, önmagában állva semmitmondónak tűnhet. Mégis kiváló retorikai húzás volt Ferguson részéről ez a hatos felosztás, hiszen ezzel bárki össze tudja foglalni magának, és akár hat szóban rekapitulálhatja egy majd négyszáz oldalas könyv gondolatmenetét. Ez bizony mnemotechnikai szempontból sem utolsó pedagógiai fogás. A kötet egésze igen átgondolt retorikai szerkezetet követ, a bevezető kellően érdekfeszítő, igencsak aktuális – és az első megjelenés óta csak aktuálisabbá vált – kérdéseket tesz fel, melyek megválaszolásához vissza kell ugranunk a múltba. Itt következik a valódi elbeszélés, egy gazdag történelmi panoráma a világ elmúlt ötszáz évéről, de a kérdések bezárását csak az utolsó két fejezetben kaphatjuk meg. Az olvasó nem marad katarzis nélkül, a könyv zárlata hirtelen mindent összeránt, bepótolja a korábbi hiányosságokat. Az utolsó fejezetek kitekintése nagyjából kárpótol az előző részek féloldalasságaiért. Ha már tudjuk, hogy mi a Nyugat sikerének titka, már azt is megkérdezhetjük, hogy mi Ferguson személyes sikerének titka? Szerintem a kiváló retorikai érzék, amivel mondandóját átélhetővé, szórakoztatóvá és könnyen megjegyezhetővé tudja tenni. Az iszonyat modernül hangzó, fülben megragadó hat „killer app“ felsorolása a legjobb példa arra, hogy a klasszikus, ókori retorika továbbra is a legmodernebb eszközök közé tartozik, igazi két és félezer éves killer app.

Érdemes megnézni Ferguson TED-es előadását:

Ferguson valódi brit konzervatív, a Civilizáció pedig ambiciózus vállalkozás. Már a bevezetőben kimondja, hogy egy metanarratívát kíván létrehozni, azaz vissza akarja helyezni a jogaiba a „nagy elbeszéléseket“, melyeket a Jean-François Lyotard és más gondolkodók a posztmodernitás jegyében hatályon kívül helyeztek. A kereszténység és a marxizmus is metanarratívát adott, de maga a modernitás (melynek a marxizmus tulajdonképpen egy alesete lenne, de ezt most inkább hagyjuk) is a folyamatos fejlődés nagy elbeszélését hordozta. Lyotard szerint azonban a posztmodern állapotban az összes nagy elbeszélés érvényét vesztette. Ferguson kísérlete mégsem nevezhető anakronizmusnak, hiszen az elmúlt évtized alapján úgy látszik, hogy egyre több és több embernek támadt igénye arra, hogy a „Minden Egész eltörött“ állapota miatt érzett szorongást egy „nagy elbeszéléshez“ való visszatéréssel oldja föl. Épp ezért szimpatikus és bátor döntés Ferguson részéről, hogy nyíltan felvállalja a modernista metanarratívához való visszatérést. Ez a gesztus ugyanakkor gyanúra is okot ad, hiszen saját elbeszélésének megkonstruáltságára mutat rá, egyúttal saját diszkurzív pozícióját is felfedi. Ez viszont erős jelzés az olvasónak arra, hogy bármennyire is érdekes és informatív történetáradás következik a könyvben, azért távolságot kell tartani, rá kell kérdezni a szerző ideológiai alapállására, és arra is, hogy mit domborít ki és mit hallgat el.

Erősen érezhető, hogy a szerző valamilyen módon reagálni akar az elmúlt évtizedekben megerősödő marxista és posztkolonialista történelemfelfogásokra. Éppen ezért nem tennénk jól, ha könyvét megbélyegeznénk, mintha pusztán csak az eurocentrizmus, a kolonialista ideológiák utólagos mosdatása, és az Edward Said-i értelemben vett orientalizmus gyűjteménye lenne. Ha ennyivel elintéznénk a dolgot, azzal lemondanánk a párbeszédről. Márpedig fontos érdemben reagálni Ferguson érveire, hiszen éppen ezek a szövegrészek jelentik érvelésének problematikus pontjait. Azt hiszem, hogy eurocentrizmussal Ferguson nem vádolható, már csak azért sem, mert rámutat, hogy a Nyugat sikere nem volt előre megírva: számos tényező összjátéka és egy jó adag szerencse kellett volna.

A Birodalom visszavág: az imperializmus két oldala

Ha egy földönkívüli végignézte volna bolygónkat a XV. század elején, azt látta volna, hogy a világ leggazdagabb és leghatalmasabb országa a virágzó Kína, az Oszmán Birodalom egyre csak terjeszkedik, miközben Nyugat-Európában jelentéktelen és szegény, kis királyságok verekednek egymással. 1405 és 1424 között a kínai Cseng Ho tengernagy (aki mellesleg eunuch volt) majdnem 120 méter hosszú hajókból álló flottával, 28 000 fős legénységgel indult útnak, hogy a világ uralkodói előtt megmutathassa a kínai császár gazdagságát és végtelen tekintélyét, s hogy ajándékokkal elhalmozva hűbéressé tehesse őket. Cseng Ho elérte Afrika keleti partját, s útjáról egzotikus ajándékokkal, köztük egy zsiráffal tért haza. (65.) Ehhez képest a portugálok pár évtized múlva igencsak aprócska hajókkal és kevés legénységgel indultak felfedezőútjaikra. Mi itt Kelet-Közép-Európában is hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, mintha mi lennénk a világ közepe, és mindig az európai földrész lett volna a legfontosabb a világon. Ferguson rámutat, hogy ez nem volt mindig így: 1500-ban Peking volt a világ legnagyobb városa hat-hétszázezres lakossággal, miközben Londonnak talán ötvenezer lakója sem volt, de még Dél-Amerikában és Észak-Afrikában is nagyobb volt a városiasodottság, mint Nyugat-Európában. Ehhez képest 1900-ra a világ legnagyobb városa London lett. (38.)

A kötet végig hatásos kontrasztokkal operál, jellemző eljárás két különböző civilizáció szembeállítása: Nyugat-Európa és Kína; Poroszország és Törökország; az USA és Dél-Amerika; a francia és a német gyarmati politika; fogyasztás és termelés az USA-ban és a Szovjetunióban, stb. Ezek a kontrasztok igen jól működnek, a kötet rengeteg érdekes táblázatot, informatív grafikont vonultat fel, mégis az lehet az érzésünk, hogy a kontrasztok valamit elfednek a teljes képből. Jól érezhető ez a legkényesebb témák kapcsán. A hódító spanyol konkvisztádorok kegyetlenségét a könyv részletesen tárgyalja, az észak-amerikai telepesek indiánokkal szembeni bánásmódjára azonban igen kevésszer tér ki. Izgalmas módon mutatja be, hogy a „land of the free and the home of the brave“ a letelepedés idején tényleg az volt, hiszen az angliai nincstelenek kemény munkával és kitartással, gyakran évekre vállalt szolgaság után jutottak földhöz és szavazati joghoz Amerikában. Valami mégsem passzolt, mert az a föld már valakiké volt, csak hát ők nem művelték meg, ezért a telepesek úgy gondolták, hogy innentől nem is jár nekik. Ezzel még maga George Washington is egyetértett, akit kifejezetten felháborított, hogy az angol gyarmati politika elismerte volna az indiánok földhöz való jogát. Mindennek ellenére a bemutatás féloldalas, valahogy az észak-amerikai indiánok szinte teljes kiirtása eltűnik a képből, pedig a grafikonokon látszik, hogy valami nem oké.

Hasonló a helyzet az afrikai gyarmatosítás történetével: szó esik a francia gyarmati politika működéséről, motivációiról és elhibázottságairól, a németek gyarmati kegyetlenkedéseiről, arról is, hogy a fajelméletet először Afrikában próbálták ki a németek, a brit gyarmatosításról valahogy mégis igen kevés szó esik. Nem igazán esik szó az 1943-as indiai éhínségről és Gandhi mozgalmáról is csak annyi, hogy Gandhi elutasította a nyugati orvostudományt. A XIX. századi ír éhínségről legalább beszél, és ki is tér rá, hogy London elmulasztott élelmiszer-segélyt küldeni az íreknek, ugyanakkor ezt is említés szintjén hagyja, de a búr háborúkról még kevesebbet szól, alig pár mondatot. Nemcsak az beszédes, hogy mit mond el a szerző, hanem az is, hogy miről hallgat. A Szovjetunió bukásának bemutatása szintén elég felületes, az érvelés nem megy bele mélyen az okokba, pedig számos elgondolkodtató és részletes elemzés született már e tárgykörben. A részletes tárgyalás helyett inkább megelégszik néhány szakállas vicc beépítésével, melyekhez hasonlókat már Reagan elnök is elsütött olykor, mindez azonban csak arra jó, hogy a szerző kibekkelje a témát és elkerülje a mélyebb értelmezést. Kelet-európai olvasóként mindez kifejezetten zavaró. Ha eurocentrizmus nem is, anglocentrizmus annál inkább a fejére olvasható Fergusonnak: ha valahol valami rosszat csináltak, azt biztos, hogy nem a britek tették, hanem valamelyik másik nép. Ellenben ha valami sikeres és nagy hatású dolog bontakozott ki valahol, ahhoz biztos volt közük a briteknek. Még az általa nem igazán kedvelt Marx kapcsán is megjegyzi, hogy munkái angliai könyvtárakban születtek (persze azért élt ő máshol is).

Fergusont a birodalmi nagyság nyűgözi le: csodálattal tekint a  virágzó impériumokra, a Mingek Kínájára, a XVII. századi Oszmán Birodalomra és természetesen a csúcspontján a Föld negyedét lefedő Brit Birodalomra. Ami ennél kisebb, az számára kevésbé érdekes. Az ő szájából az imperializmus nem szitokszó: újra és újra felhívja rá a figyelmet, hogy a gyarmatosítás során a britek és a franciák nemcsak vasutat, de egészségügyi létesítményeket és iskolákat létesítettek a gyarmatokon, ami minden visszaélés és kizsákmányolás ellenére hosszú távon javított az életminőségen és növelte a várható élettartamot (ennek igazolásához statisztikákat vonultat fel). A kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy „mit adtak nekünk a rómaiak?“ És Ferguson bizony így teszi fel a kérdést. Érdekfeszítő módon tárja fel, hogy mennyire más volt a britek és a franciák hozzáállása (a britekkel természetesen csak minimálisan foglalkozik, nehogy valami csontváz kiessen a szekrényből). Hozzáteszi, hogy bár a franciák kevésbé tisztelték a helyi hagyományokat és szokásokat, mégis nagyobb volt náluk a társadalmi mobilitás lehetősége, mint egy angol gyarmaton. De brit kolóniákon élni is összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint egy német vagy belga gyarmaton. Szerzőnk itt különösen a németek bűneit hangsúlyozza, de a belga gyarmati politika szörnyűségeiről is lehet némi fogalmunk az újságcikkeket olvasva. Ferguson egyszerűen annyit mond, hogy a belgák Kongót egy hatalmas rabszolgapiaccá változtatták – és ez végső soron igaz is. A franciák viszont szerinte komolyan vették a civilizatórikus küldetést, ők tényleg az európai civilizációt és a forradalom vívmányait akarták kiterjeszteni a világ népeire – más kérdés, hogy ez nem volt teljes siker, és nem igazán voltak hozzá meg az eszközeik sem, hiszen még a saját országukban sem működtek tökéletesen a dolgok. A sors iróniája, hogy aztán az afrikai és vietnami felkelők maguk is a francia forradalom jelszavaival vívták ki függetlenségüket. Nagyon izgalmas ez az eszmefuttatás is, ugyanakkor fájóan hiányzik belőle valami: a gyarmati adó története, amit az afrikai országok ma is fizetnek Franciaországnak. Érdemes elolvasni Jászberényi Sándor, a külföldön is elismert író és haditudósító cikkét arról, hogy a franciák hogyan tartják függésben ma is egykori afrikai területeiket a gyarmati szerződés és az Idegenlégió segítségével. Még François Mitterand is úgy gondolta, hogy „Afrika nélkül Franciaországnak nem lenne történelme a 21. században.” E tekintetben a franciáknak komoly versenytársuk akadt, Kína egyre többet fektet be Afrikában, így fennáll a veszély, hogy előbb-utóbb ütközni fognak a francia érdekszférával. Mindez valahogy kimaradt a Civilizációból.

A kötet könyvészeti megvalósítása nem hagy kívánnivalót maga után, sok szép fénykép található benne, a szerző térképek és grafikonok százát vonultatja fel. Talán sikerült átmenteni a könyvbe is a filmek képi világából valamit. Mindez nagyon felüdítő, ilyen könyveket jó olvasni. A szerző nem pusztán tudományos szakmunkát akart írni, az ismeretterjesztő jelleg, az érthetőség és az élvezhetőség előadásmódjában kulcsszerepet játszik. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a források feldolgozása ne lenne igényes, a hivatkozások éppúgy dőlnek, mint bármelyik szokásos monográfiában. Ugyanakkor a magyar kiadásnak kisebb hiányossága, hogy a hivatkozásokat meghagyták eredeti nyelven, nem jelezték, hogy melyik idézet az adott (alap)művek magyar kiadásában hol és hogyan lenne hozzáférhető. Természetesen ez hatalmas munka lett volna, és valószínűleg nem volt erre külön erőforrás, ráadásul ha a könyvet inkább az ismeretterjesztő, mint a szaktudományos polcra tesszük fel (már ha nem lehet valami egyszerre mindkettő), akkor nem is létfontosságú ez, ellentétben a „szigorúan tudományos“ monográfiák magyar fordításaival. Hatalmas pozitívum azonban, hogy a magyar kiadásban van név- és tárgymutató, amit önmagában is óriási munka lehetett összeállítani, nagyban megkönnyíti a könyvben való eligazodást. Sajnos pár fordítási hiba is becsúszott a könyvbe. Például Freud híres, Das Unbehagen in der Kultur című kései művének címét A kultúra kellemetlensége címmel fordították magyarra (329.), ami azért kínos, mert ez a könyv Rossz közérzet a kultúrában címmel jelent meg magyarul. A vonatkozó szövegrész kapcsán a benyomást a Leiter Jakab mellett az is rontja, hogy a szerző Freud-interpretációja elég felületes. Freud esszéjében sokkal több van, mint amennyit kiemel belőle. Persze a felületesség a könyv szerkezetéből is adódik, ha ennyi mindent tekintünk át egyszerre, semmiben sem lehet igazán elmélyedni.

Civilizációk összecsapása vagy hirtelen összeomlás?

A globális felmelegedés kapcsán szerzőnk szintén eléggé vitatható állásponton van. Itt-ott elejt egy megjegyzést, hogy a nyugati döntéshozókon a világvégét váró, ezeréves félelem uralkodott el, mikor az ember gerjesztette globális felmelegedés került szóba. Szerzőnk itt egy olyan véleményt hangoztat, ami nem áll távol az amerikai republikánusok körében népszerű felfogástól. Ezek a megjegyzések az elmúlt évek tudományos kutatásainak fényében finoman szólva is provokatívan hatnak. A hiányosságokat befoltozó utolsó előtti és utolsó fejezetekben szerzőnk bővebben kifejti, hogy mit is gondol – szerencséje van annak, aki addig nem rakta félre a könyvet –, hogy a globális felmelegedés és a környezetszennyezés valós dolgok, a klímaváltozás és a környezetszennyezés veszélyeit pedig saját szemével látta Kínában, ugyanakkor azt vallja, hogy a legtöbben, akik ilyen témákat tárgyalnak, nem rendelkeznek kellő ismeretekkel – így ő maga sem – ahhoz, hogy valóban felmérjék e folyamat valós következményeit. (352.) Nagyjából azt állítja, hogy a klímaváltozástól való  túlzott félelem egyrészt az ősi világvége-mítoszok újjáéledésének és bizonyos tudományos tények félreértett, szenzációhajhász értelmezésének (vagyis annak, amit Konrad Lorenz „tudományos dogmatizmusnak“ nevezett) a keveréke. Csakhogy ez az érvelés támadható, végül is a NASA legújabb jelentéseit túlzás lenne hozzá nem értőnek láttatni, még akkor is, ha nincs köztünk egyetlen hozzájuk mérhető szaktudós sem. Lehetséges, hogy a sajtó eltúlozva mutatja be a jelentéseket, de ez még nem jogosít fel arra, hogy meg nem történtnek gondoljuk őket. De a problémákra már a 70-es években figyelmeztető Római Klubot sem lenne célravezető dilettáns bagázsnak minősíteni, ahogy az egyébként igen cirkalmas politikai utat bejárt, némi náci múlttal rendelkező Konrad Lorenzet sem, aki szintén az elsők közt figyelmeztetett a környezetszennyezés veszélyeire, ahogy ezt A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című népszerű könyvével már 1973-ban megtette. Ferguson nem tud megnyugtató választ adni erre a kérdésre, inkább továbbugrik egy másik problémához, pedig szükség lenne valamiféle válaszra, mert 2011 óta csak romlott a helyzet a környezetvédelem terén (is).

Ferguson könyvéből egy tőrőlmetszett angol konzervatív gondolkodó véleményét ismerjük meg, aki őszintén aggódik Európa és Amerika jövőjéért. Attól tart, hogy a Nyugat elfelejtette, mi volt az, ami naggyá tette civilizációnkat. Jó konzervatívhoz illően erősen kongatja a vészharangokat: ha elfelejtjük, hogy mi tette naggyá civilizációnkat, csak egy kiüresedett fogyasztói társadalom és a nihilizmus marad számunkra, miközben lassan, de biztosan Kína válik a világ vezető hatalmává. Nem fogadja el, hogy a nagy civilizációk, mint például a Római Birodalom, bukását egy évszázadokon át tartó, lassú erodálódás hozza el. Szerinte ez csak utólagos történészi konstrukció, és Róma valódi bukása mindössze ötven évet vett igénybe. Legérdekesebb gondolata, hogy a civilizáció nem egy organikusan felépülő, életszakaszokra osztható (fiatal, erős és aztán elaggó) valami – mint ahogy Herder és sokan mások látták –, hanem egy nagyon bonyolult rendszer: „Véleményem szerint a civilizációk sokkal inkább úgy működnek, mint minden összetett adaptív rendszer: meghatározhatatlan ideig látszólagos egyensúlyi helyzetben vannak, majd hirtelen összeroppannak.“ (384.) Ez az esetben pedig nem Kína jelenti a legnagyobb fenyegetést, hanem a nyugati vezetők rossz döntései, az elhibázott gazdaságpolitika, az adósságok felhalmozása és a számos tévedés, amit a gazdaság szakértőjeként alaposan részletez.

Az utolsó fejezet intellektuális szempontból is kulcsfontosságú, sokat ad hozzá a korábbi gondolatmenethez. Az olvasónak joggal lehet hiányérzete akkor, amikor egy, a civilizációnk történetéről szóló könyvben nem találkozik Spengler nevével. Szerzőnk kivárja a hatásszünetet és a könyv végén dobja le a bombát, most már aztán van tűzijáték, egyszerre felbukkan egy csomó nagy történész neve Spengler mellett például Gibbon és Toynbee is előkerül (akik bizony már Szerb Antalra is hatással voltak). Természetesen az újabb sztártörténészek sem maradhatnak ki, Fukuyamát csak említés szintjén hagyja – ami talán nem is akkora tragédia –, Huntingtonnal azonban erős vitába keveredik. De hogy melyiküknek lesz igazuk, hogy a civilizációk összecsapása következik-e a XXI. században (ahogy Huntington mondja), vagy pedig Kína feltartóztathatatlan megerősödése és a Nyugat véletlenszerű összeomlásának veszélye jön-e el, azt a következő évtizedek fogják eldönteni. 

Ha már hiányosságok, akkor a fogalmi tisztázásnál jobban ki lehetett volna fejteni azt, hogy Spengler hogyan különbözteti meg a kultúrát és civilizációt, ez a különbség mintha ebben a könyvben elmosódna, pedig Freud fentebb említett esszéjében is jelentkezik. Az is furcsa, hogy könyvében Michel Foucault-ra egyetlen ponton sem hivatkozik, pedig érdekes lett volna, hogy tud-e termékeny vitába szállni azzal a Foucault-val, akit manapság bizonyos amerikai körök megvetően csak a „posztmodern“ bélyeggel illetnek (hogy ez hány ponton tévedés, abba ne is menjünk bele), és meglehetősen eltorzítva mutatják be gondolkodását. De ha már lehet kívánni, a nagy szenzációt keltő Slavoj Žižek és Jordan Peterson közötti vitához hasonlóan (ami végül is, úgy tudom, egyelőre az újságcikkeknél nem jutott tovább) érdekes lenne látni azt, hogy mit tud kezdeni egymással Žižek és Ferguson, kialakulhat-e termékeny párbeszéd a konzervatív és a baloldali nézőpontok között. Ha nem, akkor valahol nagyon nagy hiba van, ami épp az egyik killer app, a verseny eltűnését jelzi.

Európa és a tágabb értelemben vett Nyugat jövőjéért aggódni azóta egyre nagyobb divat lett – Ferguson tehát jóval megelőzte a trendet. Még a – tényleg ijesztő – angliai demográfiai adatokkal is riogatott, pedig 2011-ben ez még nem lehetett annyira aktuális téma, mint manapság, amikor már a csapból is a demográfia folyik. Épp azért, mert ekkora divat lett a téma, nehéz is reagálni rá: Európa pusztulását, elöregedését kell látnunk ezekben a statisztikákban, esetleg egy olyan jövőt, amit a francia sztáríró, Michel Houellebecq Behódolás című, igencsak hatásvadász regényében festett le? Mert szerzőnk ezt a lehetőséget is nyitva hagyja (pedig 2011-ben még a Behódolás is csak Houellebecq fejében létezhetett). Minden féloldalassága, hiányossága és olykori felületessége ellenére Ferguson egy igencsak elgondolkodtató, informatív és nagyívű könyvet tett le az asztalra, ami ráadásul még szép is. De hogy a tudatlanság legyőzhető-e, és megmenthető-e a Nyugat, arra nehéz választ találni.

Niall Ferguson, Civilizáció (A Nyugat és a többiek), Scolar Kiadó, 2016 (első magyar kiadás: 2011).

Eredeti megjenelés: Civilization (The West and the Rest), Penguin Books, 2011.