A paprikás krumpli
A hétvégén bográcsozásra készülök.
A paprikás krumpli majdnem annyira neuralgikus pont a magyar amatőr szakácsok, profi zabálók és bográcshuszárok között, mint a lecsó – miközben mindenki figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a pörköltalap zsíros ködén túl is létezik élet még a tűz mellett is. Én is, hadd szóljon az a pörköltalap, olyankor lehet szakérteni is, hogy igen, én ezt még visszaforralnám, odakapja, nem is, adj már egy kis vizet, ne a sört, te hülye, hova viszed azt a sört baszki.
Mint annyi más hungarikumot, a paprikás krumplit is honfoglaló hős eleinknek köszönhetjük, akik nyereg alatt puhították a krumplit a lovak legnagyobb bánatára – legalábbis akadt olyan fesztivál, ahol megpróbálták így eladni a terméket. Erre persze volt magyarázat: az ősmagyar paprikás krumpli olyan, hogy raknak bele hajdinát, mert hajdinát azt bizony ettek az ősmagyarok. Víz is kell bele, szóval szerintem a kóla is ősmagyar étel. Ital. Valami.
A paprikás, illetve az ilyen bográcsos műfaj állítólag az alföldi pásztorélethez kötődik, a korai leírások, amelyek szerint a gulyást köret nélkül fogyasztották – még jó –, méghozzá úgy, hogy felszúrtak valami cupákot a bicskára, és betermelték. Ha valakinek erről az jutna eszébe, hogy a vadromantika jegyében a parasztok és a víg betyárok éjt nappallá téve gulyást zabáltak, azt el kell szomorítanom, ez sem egészen így történt: bár a parasztok tényleg megpaprikázták az ételüket, és csak a reformkor tájékán kezdtek el rajtuk kívül is érdeklődni a szép piros fűszer iránt – ennek szintén vallásos rajongói vannak, a kóstold meg a paprikámat, egy öreg csinálja valahol a pék faszán kezdetű monológok egészen riasztó irányokat vehetnek, általában az a végük, hogy kell venned egy fél kilóval a kollégától, aki utána heteken keresztül kacsingatva bököd, hogy na, ugye, ez nem olyan, mint az a téglapor, amit a boltban kapni, figyeld meg, zsíron hogy kiadja a színét, hiába, ilyenhez már ritkán jutni.
A pörkölt az 1830-as években kezdett el népszerűvé válni az alföldön, és mint egy csomó más étel, ami nagy népszerűségre tett szert, ez is a lakodalmakon kezdte a karrierjét – ilyen volt még a gyros is, a fene sem kezdene el ilyen ipari mennyiségben húst sütni, hacsak nincs ott egy násznép. Vagy egy csomó seggrészeg angol, akik legénybúcsúzni jöttek a körúti itatókba. Az 1860-as évektől már a pörkölt volt a number one ünnepi kaja. A gulyásleves már kifejezetten a polgári konyhákhoz köthető, a palócgulyás pedig Mikszáth Kálmánhoz – ennyiben palóc, ugyanis a Főherceg szálloda egyik szakácsa dobta össze az író tiszteletére Budapesten. Egyébként ez lesz a vasárnapi menü – vagy fogpiszkáló, ha mégis elbaszom.
És mi történik akkor, ha nincs otthon hús? Ilyenkor történik meg a paprikás krumpli. A bogrács körülállói ezt is ugyanolyan vallásos tisztelettel szemlélik, mint minden más pörköltalapon készülő bográcsos ételt, és mint ilyennek, ennek is megvannak a maga megkerülhetetlen szabályai, a legfontosabb a szent pörköltalap mellett a burgonyadarabok méretéről és formájáról szóló hitvallás. A krumplit csak a pogányok kockázzák fel a paprikás krumpliba, aki ilyet tesz, a végén még gulyáskrémet is használ és más piszokságokra is képes – az ilyen emberrel jobb még idejekorán megszakítani minden diplomáciai kapcsolatot. Amennyiben megbocsájtóak vagyunk, elég arra rávilágítani, hogy a gulyáskrémnek inkább fogfúrás-íze van, mint gulyás. Vagy szar.
A krumplik formája azért is fontos, mert a hasábformára vágott darabok vége szétfő, és gazdagítja a paprikás krumpli levét. Ezt a folyamatot kevergetéssel és hasonlókkal nem szabad siettetni, sőt, óvatosan rázogatva szabad csak keverni a fazekat vagy bográcsot, és kerülni kell a totális szétfőzést is – bár erre a forgatókönyvre találta ki a népi lelemény a krumplis tésztát.
A paprikás krumpli magában nem túl izgalmas, ezen még a jól megválasztott fűszerezés, élénk szín és a sör sem segít sokat, ezért kell valami húsneművel gazdagítani – ez jobb esetben kolbász, rosszabb esetben lecsókolbász vagy virsli. A magyar néplélek hisz abban, hogy a lecsókolbász is kolbász, de nem az, ez valami olyan gyanús mismásolás, mint amikor lecsós húst akarnak adni az embernek: biztos, hogy ott vagy a lecsóval, vagy a hússal történt valami jóvátehetetlen, nem is szabad bedőlni ezeknek a trükköknek. Egy kisebb darab szárazkolbász zsírján, esetleg szalonnazsíron is el lehet indítani a folyamatot, ez ment még valamit az eredményen.
És ami a legfontosabb: fogyasztás előtt elengedhetetlen a csípős paprika. Jobb esetben már főzés közben beleköltözik mondjuk egy hegyes erős csumája vagy egy pár szárított macskapöcse, de kényes gyomrúak kedvéért ezt a végén is hozzá lehet tenni – kihagyni viszont nem szabad.
Ti mit raktok a paprikás krumpliba?
