Anyám kertje
Anyám kertjében egy szabály van: nem lehet olyan növény, ami csak úgy ellébecol. Először is gyönyörűen kell virágoznia (ld. peónia). Ha nincs értékelhető virága, akkor legalább legyen díszítő vagy ehető a termése (füge), vagy ha az emberek nem is eszik, legalább a madarak szeressék (madárberkenye). Ha ilyenje sincs, akkor az a minimum, hogy lehet belőle teát készíteni vagy kiváló méhlegelő (hárs).
Ha ezek egyikét sem produkálja, akkor nagyon meg kell indokolnia, miért ne legyen elajándékozva vagy más módon kipaterolva a kertből. Mentőkörülményként azért több mindent elfogadunk. Ilyen pl. ha a madarak berepülőfának használják az itatóhoz (így úszta meg egy semmirekellő tuja), vagy ha anyám elérzékenyülve megáll mellette és azt mondja „ezt még dédöregapád ültette” (bármi, ami csak szimplán zöld), illetve ha egy tövisszúró gébics azon raktározza a heti menüt (Berberis, azaz borbolya). (Bár anyám Berberise a gébics bogarai nélkül, azaz magában is szép, merthogy télen tűzpiros az egész. Cserébe annyira tüskés, hogy tankcsapdát lehetne belőle építeni. Nem véletlenül imádják a tövisszúrók.)
Vannak olyan növények, amelyek amellett, hogy egy vagy több tulajdonságot is tudnak produkálni a fentiekből, még ráadásul mérgezőek is. A dupla virágú leanderek pl. lenyűgözőek, adnak egy csipetnyi mediterrán hangulatot a kertnek, de ha véletlenül Vauval egy lakatlan szigetre sodor benneteket az élet és úgy döntötök, megsütitek (ehhez érdemes előtte kicsit felhizlalni pl. sörrel, hogy belsőleg is pácolódjon), ne leander ágakon tegyétek, mert azon kívül, hogy nem lesz elég porhanyós, még mérgezővé is füstölődik. Az angyaltrombita (régi nevén Datura, újabban Brugmansia) minden része erősen narkotikus, megfelelő dózisban halálos. Nem értem egészen az új neve körüli botanikai cécót, de gondolom, a csattanó maszlag sokaknak ismerős, na, az Datura Stramonium néven fut. Az egyetlen gondom velük, hogy télire nem lehet kint hagyni, és akkora dézsában vannak, hogy az embernek leszakad a dereka, míg ősszel behurcibálja őket az üvegezett teraszra.
Aztán ott van a hosszú életű tiszafa (500-1000 évet is képes élni), ami egy ártatlan fűnyírónak is drámaian sötétzöld hátteret tud kölcsönözni, és amiről Agatha Christie (Egy marék rozs) olvasása óta tudom, hogy gyilkolászásra is alkalmas. Nemcsak a lombja, hanem a pollenje, a kérge, de még a fűrészpora is mérgező. Viszont nagyon csinos a piros kis magköpenye. A méregzöld (hehe) lomb és a sok piros bogyó együttese nagyon mutatóssá teszi a fát. Anyámnál azzal is pluszpontot gyűjt, hogy a madarak is szeretik: a magja ugyan mérgező, de azt egyszerűen kiszarják.
Sokan úgy tudják, a magköpeny az egyetlen ehető része, ezért bátran ültetik a kerítésen kívülre őrt állni, mondván: a zöldjét úgyse eszi semmi. El kell keserítsem a lelkes tiszafa rajongókat: a párosujjú patásokra nem hat a mérge. Aki nem hiszi, nézze meg a vadkárokat a szentgáli őstiszafásban: az őzek és szarvasok nemcsak a zöldjét legelik le, a kérget is lehántják, mert valahol az agancsokat is tisztogatni kell. A páratlanujjú patások (pl. lovak) viszont gyorsan kifekszenek tőle. Azért biztos, ami biztos, a tevéteket ne hagyjátok őstiszafásban kószálni, mert bár párosujjú az is, nem hiszem, hogy már kipróbálták rajta a dolgot.
A gyöngyvirág csinoska is, nagyon jó az illata, de szintén mérgező lehet, ha elég sokat eszünk belőle. Hogy miért enne valaki gyöngyvirágot? Mert összekeveri a medvehagymával: a levelek nagyon hasonlóak és mindkettő az árnyas területeket kedveli. A legbiztosabb mód a megkülönböztetésre a levelek megdörzsölése: ha foghagymás az illata, akkor az biztosan medvehagyma lesz.
A fenti halálosan mérgező növények mellett ott vannak még az enyhén mérgező vagy szimplán csak mérgező további fajták, mint a hunyor, a mahónia vagy a lonc (és még a maradék kb. 50, amit felesleges lenne felsorolni). Egyszóval anyám kertjében csak kellő körültekintéssel érdemes növényeket kóstolgatni, inkább javallott egy könyvvel a kézben a zsályák mellett heverészni vagy kék fadongókat csapkodni a trombitavirág lugasnál, esetleg a kerti padon ücsörögve pecsenyére égni. De ha túl sokáig idétlenkedünk, anyám előbb-utóbb tüntetőleg megjelenik mellettünk egy sarabolóval vagy gereblyével, amit megpróbál a kezünkbe nyomni, hogy valami hasznunkat is vegye. Ilyenkor felesleges lenne menekülnünk, a legjobb, ha egyszerűen csak elszunyókálunk, az öntözést úgysem ússzuk meg szárazon.
