Ascher Tamás Háromszéken

Sose írtam színikritikát, csak mindig meg tudtam fogalmazni, hogy valami kurvára nem áll össze, vagy valami éppen kellően képszerű volt ahhoz, hogy élvezzem is.

Szeretem a képeket és különösen szeretem a jó képeket. Bár igazából jó ha ötöt tudtam úgy beállítani életemben, mint az igazán nagy vizionáriusok és azok se egyedi koncepciók voltak. Pintér Bélát azért szeretem, mert hozzám hasonlóan láthatóan szereti a szép látványt és velem ellentétben ehhez jó érzéke is van. Mindemellé ha épp ki tudja húzni a saját seggéből a fejét, akkor képes művészi érzéket is közvetíteni, tulajdonképpen bármilyen alapanyagból.

Az Ascher Tamás Háromszéken készítésének apropóját nem csak amiatt nem hozom fel, mert nem illeszkedik az oldalunk tematikájába, hanem azért, mert végtelenül fáraszt. Úgy egyáltalán, kurvára elegem van a körbeszopkodós, kikacsintós, balra kiköpős utalgatásokból, ezért előre is elárulom: a faszom ki volt az Ascher Tamás Háromszékennel.

Ha az alapmotívum, nevezetesen hogy az emberek érzéketlenül és felelőtlenül bánnak a másikban keltett érzelmekkel lett volna a fő sodorvonal, akkor élveztem volna. Ami azt illeti, ez a rész és ennek kibontása csaknem a végéig érzékletes és nagyon hangulatos volt. Olyan indulatokat gerjesztett bennem a darab, hogy ütni tudtam volna.

Ha nem arról szólt volna a fele, hogy a fikció és a realitás mezsgyéjén álló jellemek és karakterek kikacsintgatnak és szopkodják körbe egymást a színpadon és a nézőtéren egyaránt.

Mert nem szeretem a fanservicet. Menjen mindenki a picsába a fanserviceszel, még ha színházi is. Semmivel sem lesz komolyabb egy ilyen darab egy ócska össz-szereplős (rájöttem, hogy nem tudom, hogy hogy kell írni ezt a szót) szuperhősfilmnél, csak azért, mert ismert szétcigizett hangok, görbe hátak és pocakok vannak az alsógatyás faszkalapok helyett.

Pontosan ugyanolyan sekélyes, öncélú és úgy általában véve szar lesz.

Máté Gáborról és Albert Györgyiről szól a darab. Elvileg. Gyakorlatilag Pintér Béla szalvétával fogta meg a faszt ehhez az előadáshoz és a Katona igazgatóját pont annyira meri csak baszogatni, hogy az még baráti sörözéskor kimagyarázható legyen. Ahogy Albert Györgyi is egy csinos erdélyi naívává válik a szerepben és nem egy alkoholista ronccsá.

Az Ascher Tamás egy paródia határán táncoló dráma, aminek a következménye, hogy a nézőtéren ülő kibaszottul értelmiségi emberek önfeledten röhögcsélnek a nemi erőszakolós (egyébként kurvára oda nem illő) poénokon, meg vigyorognak bárgyún a gázszerelős vicceken, amit meg annyit hallottunk, hogy már lassan sírni kéne inkább rajta.

Pintér Béla íróként kimondottan szar arányérzékkel balanszíroz ezen a vonalon és a saskabarés hülyéskedés rovására vesz el (vagy szándékosan nem bont ki) részleteket a történetből, nehogy véletlenül a szívünk szakadjon meg közben.

A történet egy része szólna ugyanis csak Máté Gáborról, a címszereplőről és a főszereplőről, a maradék része igazából egy színházi kor és jellemrajz lenne, ami a sok baromkodás és jutalomjáték közepén teljesen elsikkad.

Minden színész, akinek egy valós színész megformálása a feladata ugyanis elveszik a parodisztikus ábrázolásban, ami biztosan kurvanagy jutalomjáték, csak az a baj, hogy mivel én nem ismerem ezeket az embereket, telibe leszarom az egészet.

Nem mondom, hogy nem tetszett, hogy színháztörténeti eseményekből farigcsál félfikciót, mert valahol az én szegénységi bizonyítványom, hogy fingom nincs az egészről. Sőt, valahol a darab felétől el tudtam vonatkoztanti a belső poénoktól és elkezdtem élvezni, hogy kibontakozik valami cselekményszerűség is.

A rejtvényfejtéshez nem ártanak alapismeretek, a nézőtéren ülőknek meg jó ha a tíz százaléka értette valóban a vicceket, a maradéknak csak a bennfenteskedő heherészésre futotta. Mögöttem ült valami főköcsög, aki biztosan valami színészkolléga volt, na ő speciel úgy kommentálta az egészet mindenki legnagyobb örömére, mint ha legalábbis azt néznéd, ahogy a gyereked a suli kimittudján előadná az egyik Monty Python szkeccset.

Az igazi magaspont Jordán Adél, aki a Tordai Léda vagy mi a faszom nevű szerepet kapta, tulajdonképpen Albert Györgyiét.

Talán a legjobb benne, hogy annyi benne az Albert Györgyi, mint Paudits Bélában a Viggo Mortensen. Ha látunk egy erdélyi szereplőt a színpadon, azt eddig én csak pátoszosan, vagy patetikusan láttam megfesteni, talán ez az első alkalom, amikor a naívitás ott marad, ahova kell tartoznia: aranyos.

Míg simán behányok attól, ha kollektivizálva baszogatják az erdélyieket és a közhelyesnek tartott nemzetieskedésüket, pont ugyanúgy rühellem a felesleges piedesztálra emelést csak azért, mert valakinek valamiből szar jutott.

Adél nagyon pengén tolja ezt. Odaadó és kedves, ezért is lesokkol, ami vele történik. Olyan, mint egy ragyogó, sebzett madár (már elnézést a képzavarért), akinek a jelenléte néha egyenesen éteri és most egy kicsit sem túloztam.

Ezért is kimondottan felbasz, hogy az utolsó pillanatokban mellékszereplőjévé válik a történetnek, aminek a főszerepét játsza.

Szerintem nincs ember, akinek a szíve mélyén nem okoz csalódást a történet lezárása, de azt hiszem ez a felturbózott elvárások miatt van. Annyira harsányan, erőteljesen és sodrón indul az egész, az üresjáratok ellenére annyira erős és húzós részei vannak, hogy az ember a szórakoztató és látványos görgeteg végére valami igazi bombát várna, ami kurvára elmarad.

Lófasz mélysége nincs sajnos, pedig ott motoszkál benne a végéig. Így csak olyan marad, mint a darabon belül megrendezett Három Nővér, csak hosszabb.

Az opera az jó ötlet volt.