Astrid Lindgren öl

Feltételezem, hogy van valahol célközönsége Lindgren könyveinek, és magam is némi mazochista örömmel olvasom őket, de nem tudom elképzelni, ki lehet az a gyerek, aki direkt ezt szeretné olvasni. Kicsit olyan, mint a Pál utcai fiúk, csak persze tök más – de azt sem értem, hogy azt épelméjű gyerek magától miért venné a kezébe, az más kérdés, hogy a kezébe adják.

Lindgren azért tényleg a fiatalabbakra gondol, a meséi általában kellemesen bárgyúak és enyhén depresszívek, aztán ahogy az ember felnő, rájön, hogy az egész valamilyen szörnyű, lidérces gyermekkor meséje, ahol van egy habos-rózsaszín mesevilág, meg van a valóság, ami még szörnyűbb, mint a hétköznapok Scarvilleben (ehhez némi átlátszó tanulság vagy erőltetett moralizálás is kellhet még, de hát a jó gyerekköny nevel).

Mint a legtöbben, én is valószínűleg a Harisnyás Pippi kapcsán találkoztam először a szerzővel. Szörnyű. A mesétől nem várok el realizmust, de nyilvánvaló, hogy egy zavart, intézetben felnövő kislány saját magával kapcsolatos elképzeléseit olvashatjuk, miután az apja meglépett, és egyedül hagyta valahol északon, ahol még szar idő is van. Az önmegvalósítása meg szart sem ér: ki a faszom akar egy lóval meg egy majommal teázni?

Az Ifjú mesterdetektív emlékeim szerint nem volt rossz, de nagyjából azon a vonalon mozgott, mint Rónaszegi Miklós infernális gézengúz-regényei – akkor és ott talán nem volt annyira kínos, mint itt és most, de már akkor is lehetett érezni, hogy itt valami nem stimmel, haladjunk.

Öcsi és a repülő bácsika? Teljes, halálos faszság, már annak idején is inkább a Május 35-öt szedtem elő, igaz, Kastnert azóta is szeretem (Lindgrent meg azóta is olvasom, ha szembejön, de ez valami perverzió lehet). Se füle, se farka. Az Édes fiam, Mio szintén valami hasonló, de itt megint előkerül a skandináv depresszió: a főhőst mindenki utálja, a nevelőszülei is, szomorúan kóborol egy svéd parkban, aztán egyszer csak elkerül meseországa. Szerintem itt a szerző még nem merte nyíltan leírni, amire valójában gondolt: szerencsétlen gyerek felbaszta az ereit a közpark egyik padján, meghalt, és az összes többi a mennyország, ahol aztán történt vele néhány érdekes dolog is, meg lett apja is.

Az Oroszlánszívű testvérekben viszont már nem fogta magát vissza: itt eleve azzal indul a történet, hogy a haldokló tüdővészes gyereket a bátyja menti ki a lakástűzből, aki meg is hal a mentés során, később maga a gyerek is meghal, és együtt játszanak valami kiváló napfényes tájon, amíg meg nem jön a gonosz, aki ellen harcba kell szállni – aztán a testvérek meghalnak még egyszer.

Mi a fasz bajuk van ezeknek az északiaknak?