Böjtös napok

Egészen 1966-ig tartott a katolikusok számára a húsevés tilalma a pénteki napokon – van, aki még ma is tartja, de a pénteki böjt semmi ahhoz képest, amit a középkorban írtak elő: hetente legalább három napon át tilos volt húst fogyasztani, no meg ott volt még a nagyböjt is. Annak ellenére, hogy a népek már akkortájt is mindenféle disznóságot megengedtek maguknak, ezt igen komolyan vették, még Casanova is felháborodott hangvételű jelentésben tudatta velencei tartótisztjével, hogy a bírónál pénteken húst szolgáltak fel. A szemetek.
A tengerparton viszonylag egyszerűen meg lehetett oldani a dolgot, hal általában akadt, sózva, füstölve meg szállítható is volt, de máshol már nehezebb volt tartani a böjtöt – itt következtek aztán a kreatív megoldási kísérletek. Az alapvelv az volt, hogy bármi, ami Noé bárkáján vészelte át az özönvizet, ehető, a halakat meg ugye tiszta kibaszás lett volna felvinni a hajóra, úgyhogy az mehet. Egy másik elmélet szerint az ókori gyógyászatban a meleg, vagyis a szenvedélyek felkorbácsolására alkalmas ételeket tiltották, és miután a melegvérű állatok ide tartoztak, tilos volt a fogyasztásuk.

Van, aki utálja a halat

Egy tizenötödik századi deák a naplójában külön kitért arra, hogy igazán szar ügy egész nagyböjt alatt sózott halon élni, olyannyira, hogy ettől beteg is lett, felborult a testében az egyensúly, és elöntötte a turha. Beleolvastam a könyvecskéjébe, úgy tűnik, hogy általánosságban nem a tengeri herkentyűkkel volt neki baja, csak a sózott hallal, mert nagy lelkesedéssel írt egy „királyok asztalára méltó” tenger gyümölcsei-tálról, de különleges csemegeként emlegette a lakomákon felszolgált pávát és hattyút is. Hát hiába, ha hattyúhoz vagy szokva, tényleg szar lehet a hering.

A halnak úsznia kell

Öröm az ürömben, hogy még ha sózott halon is kellett élni, piálni azért lehetett (végül is az oroszok is ilyen szárított sós halacskákat esznek sörkorcsolyának – sose próbáltam, de valószínűleg meginnám tőle a vodkát is). Olyannyira nem volt tilalmas az alkoholizálás böjt idején, hogy létezett sörböjt is – ezt a Legkisebb Testvérek Rendje vezette be (legalábbis a Paulaner érthető okoknál fogva szimpatizál ezzel az eredettörténettel), de könnyen lehet, hogy más rendek is kaptak az alkalmon. Az igazán kedves nevű Legkisebb Testvéreket Paolai Szent Ferenc alapította valamikor a XV. században, fő profiljuk a böjtölés, az alázat és a sörfőzés volt, a negyvennapos nagyböjt idején pedig semmilyen szilárd táplálékot nem vettek magukhoz, csak egy, külön erre az alkalomra főzött sört. Rájuk is fért szegényekre, a regula szerint ugyanis vegánoknak kellett lenniük, ettől a diétától csak súlyos betegség esetén tekinthettek el. A böjti sörük egyébként egy erős, 10 százalékos alkoholfok körüli doppelbock volt. De nem csak a paulánusok piáltak nagyböjt alatt: Robert Ripon benedekrendi szerzetes szerint ebben az időszakban szinte mindenki ivott arra hivatkozva, hogy „a halnak úsznia kell”.

A kiskapuk

A szabályok ugyebár azért léteznek, hogy megszegjük őket, az emberek pedig úgy érezték, hogy bár nem is olyan rossz ruszlit zabálni és sörözni közben, azért mindennek van egy határa – például fel lehetne dobni a menüt némi hóddal, hátha úgy nem lesz olyan unalmas. A keményvonalasokat és a paulánusokat ez persze nem érintette, hiszen ez utóbbiak bebaszva kontempláltak valahol egy tál nyers répa mellett, de másokat egészen felvillanyozott.

Mondom, ez hal

A hódevés kérdésköre viszonylag későn vetődött fel a katolikus konyhában, de akkor elég nagy káoszt okozott. Amikor a katolikus telepesek Amerikába érkeztek, azzal szembesültek, hogy irdatlan mennyiségű hód rohangál a kontinensen, és mint minden normális embernek, ettől meg is jött hozzá az étvágyuk. A hód fura egy állat, de azt még a legádázabb ellenségei sem állíthatják róla, hogy hal, egy próbát mégis megért a dolog – és kiderült róla, hogy hal. Sajnos ez az állapot nem sokáig állhatott fenn, viták törtek ki a halsága körül, végül arra jutottak, hogy a hódnak csak a farka hal. Komolyan. A québeci érsek leleplezte. Ugyanígy bátran felszolgálhatunk böjt idején kapibarát vagy iguánafarkat is (a kapibara állítólag finom, bár sokan elítélik rágcsálósága miatt).

Nem madár, gyümölcs

Egy walesi tudós szerint az apácalúd is halnak számít, ahogy a pingvin is – sokat van a vízben, biztos elkapta már a halságot. A jóembert azért valahol elkapta a kétség, és biztosította a közönséget, hogy ez az állat az uszadékfán található gombaszerű izéből fejlődik ki, és mint ilyen, szabadon fogyasztható bármikor (én mondjuk nem kaptam hozzá kedvet). Sir John Mandeville másként közelítette meg a dolgot – valószínűleg ő is kedvelte az apácaludat -, szerinte azért lehet ilyet enni böjt idején, mert nem madár, de még csak nem is hal, hanem gyümölcs. Feltételezése szerint létezik valahol egy olyan fa, amelyen madarak teremnek, és mindenki legnagyobb ámulatára jól megvannak a vízben is. Végül is egy banán is elvan a vízben, a kókusz meg szépen ellibeg jópár szigettel arrébb is, úgyhogy teljesen hitelesnek tűnik az érvelés. Egyébként is, a kivi is ilyen izé, madár is meg gyümölcs is.

Nekem azért tetszik ez a sörböjt-dolog, na.

Ja, és delfinkolbászt is szabad enni pénteken, úgyhogy fellélegezhettek.