A budai kisvendéglők alkonya

Azt hiszem, hogy a felnőtt életet mindenki máshogy definiálja, én talán ott próbálnám megragadni a dolgot, hogy az ember nem csak inni megy a barátaival, hanem úgy tesz, mint ha enni menne, és mellette inna is. Ahhoz még nem vagyok elég felnőtt, hogy sommelierkedjek és animális jegyekről meséljek boldog-boldogtalannak a kacsahere-mousse felett, de na, már az is egy lépés, hogy nem a pályaudvar melletti talponállóban élek szociális életet.

Biztos, hogy erre már mindannyian rájöttetek, de felnőtt, felelősségteljes élet nem csak azért szar, mert felnőtt és felelősségteljes, hanem azért is, mert a jó szándék mellett ehetetlen, vagy a legjobb esetben is épp csak ehető ételekkel van kikövezve. Ritkább már a családi ebéd, ahol anyád főz, ritkábban sikerül grillezni, ahol meg apád, a vendéglők pedig – hiába lengi őket körül mindenféle vad remény, hogy Szindbád meg velőscsont meg erőleves, ami csak akkor jó, ha medencében főzik – általában olyanok, hogy ha megbocsátó hangulatban vagy, elismered, hogy hát igen, te bő olajban nem sütnél, mert mi a fasznak, ők meg igen. De akkor meg már mindent, még az olajat is kirántják. Van néhány hely, ahova azért járnék vissza, mert egy-két kedvencemet jól készítették, ennek általában az a vége, hogy szakácsot cserélnek, és az étlap ugyan változatlan marad, de maga az étel ehetetlen lesz, van, ahova csak úgy esek be, hogy na, ez tutira jó lesz, kellemesen meglepődöm, örülök neki, itt még hamarabb cserélnek szakácsot.

Aki olvasott Szindbádot, esetleg látta a filmet, tudja, mire számít az a szerencsétlen balfasz, aki Budán szeretne étterembe menni. Nem állítom, hogy túl sűrűn teszek ilyesmit, egyszer sikerült közelíteni az elvárt élményt, de az rohadt drága volt, úgy tűnik, a kisvendéglő műfajának nagyjából leáldozott, Buda ráadásul úri környék – most már a Maharajába se szívesen megyek, mert lehet hasonló vagy jobb indiai kaját enni máshol is, a tapas-bárba meg menjen az ecsetfejű yuppie a plázapicsa barátnőjével vedelni azt az okádék spanyol sört és közben kötetlenül csevegni. Miről, bazmeg, miről?

Direkt nem nevezem meg a helyet, nem vagyok étteremkritikus, csak szeretek enni. Élményeim felemásak: egyfelől tényleg megfizethető a hely, még csak nem is főznek kifejezetten rosszul, de steril. Olyan, mint egy menza, van némi törekvés a barátságos beltérre, de nemigen jött össze, a tálalás pedig egyáltalán nem létezik – ebből a szempontból ez egy menza, oda van baszva a köret, rá-mellé meg a hús, ennyi, egyél. Ami tetszik benne, az az, hogy akár egy sörre is be lehet térni, gyorsak, a célnak megfelelnek, csak hát Szindbád itt bizony felhúzta volna az orrát, ha már Óbuda és kisvendéglő. Azt leszarom, ha poros a sótartó, ez pont az a műfaj, ahol ha jót eszel, és nem fosol, már bőven jó, itthon is poros a sótartó, pont leszarom. Kockásabroszos-pörköltszaftos élményekre vágyom.

Pörköltszaft van, nyilván pont nem olyasmit kértem, ami világosan a hely profiljába vág – nem volt rossz, a juhtúrós-kapros töltött borda mondjuk elviselne néha némi friss kaprot is, nem csak azt, hogy kettévágod, és megszórod szárítottal, de hát istenem – viszont az ilyesmi filléres tétel, mégis sokat dobna a végeredményen. Az sem vágná földhöz a helyet, ha a tányérra raknának egy szelet paradicsomot vagy valami hasonló szart, amit ünnepélyesen nem használnának fel még tíz másik tányérhoz is – itt ezt elkerülték, semmi díszítést nem tettek az ételhez, nem feltétlenül baj, de mégis, már megszoktuk a szarabb helyeken is, na.

Vállalható iparosmunka – azt nem állítanám, hogy a főztjükért megyek vissza. A környéken szeretik, sokan panaszkodtak a minőség romlására, ezelőtt még nem jártam ott, az meggyőző, hogy végül is szép adagokat adnak elérhető áron – ezért is történhetett meg, hogy valaki csak úgy beesett – valószínűleg visszatérő vendég –, és egyedül vacsorázott a telefonját basztatva. Valahol szomorú, valahol érthető, erre való a kisvendéglő. Erre lenne való, legalábbis.

Eddig egyetlen helyet ismertem, ami ugyan kifőzde volt, de úgy indult a nap, hogy reggel a szakács kiment a közeli piacra, utána kitalálta a menüt, aztán az volt. Volt pár félrecsúszásuk, a mustáros lencselevest meg is jegyeztem, de általában teljesen jó kajákat raktak le a környékbeli irodisták elé, sőt, itt kaptam meg egy világbajnok coleslaw receptjét is a séf úrtól. Baromira örült neki, hogy valaki érdeklődik a főztje iránt, és nem, nem reklámozta, hogy a piacon kezdik a napot, és utána dől csak el a menü. Igen, jól sejtitek, bezárt már a hely. Kínai kifőzde van a helyén, ami szintén nem rossz, bár két napig fostam egy levesüktől, amit csak úgy ajándékba adtak. Ők is azt ették, nyilván az a hiba, hogy én nem vagyok kínai – egyébként finom volt, nem mondom. 

Nektek van kedvenc kisvendéglőtök?