Csőmozi #117: Suttogások és uszonyok – Island of the fishmen
Fordulatos kalandvetítés a tüdőshalemberek szigetéről!
A sokféle címen ismeretlen olasz tudománytalan-fantasztikus horror-koloniál kalandrománc forgalomba került 42 éve mint L’isola degli uomini pesce, Island of the mutations, sőt Screamers. Utóbbinak nincs köze a jóval későbbi, Philip K. Dick-alapú sf daráláshoz, viszont ténylegesen más változat (filmszínházunkban ez látható). A műtermi barlangokban tévelygő, majd az elvárásoknak megfelelően egyenként kibelezett viktoriánus kincsvadászok önfeledt kis horrormatinét ígérnek: szakadnak a láthatóan igen rosszul rögzített fejek, a bosszúálló halottak üregében visszanéznek a bűzölgő gore-halmok takonycsontágyáról a hullák, Samantha, az utolsónak maradt szőke hölgyike pedig sikítva rohan arccal a nyálkába és a halemberek karmos mancsába. Hogy ennél az olcsó, de szórakoztató szekvenciánál lagymatagabb szál következik hajótörött fegyencekkel meg a kisportolt arcélű orvosukkal (Claude de Ross hadnagy), annak az az oka, hogy az első szakaszt Roger Corman vágta az amerikai forgalmazásban a többi elé, ez lett a Screamers. Nem hiába, a mű így a visszaemlékezések szerint nagy (nagyobb) sikerrel ment az autósmozikban.
A belső feszültségektől terhes csoport karib-tengeri szigeten ér partot, a túlélőminimum gyűjtögetése nehezen megy. Hol a hálátlan söpredék lökné csapdába a doktort, hol üres, ám vudumotívumokkal dúsan díszített temető vet fel kérdéseket. Újra és újra visszatér az atmoszférikus, lassú légzés is (sajnos nem az a suspiria), ami a lovecrafti mélységlakókra emlékeztető halemberek betétdalává válik. Amint felhangzik a hangsávon, ott terem a semmiből az egyik tányérszemű, iszamos monszter, hogy egy körmöspofonnal kinyírja a következő, arcán csíkokban elkent kecsöppel színpadiasan eldőlő sehonnait. A fentiek fényében egy annyira talán nem vészes mérgeskígyótól titokzatos szőke hercegnő (Barbara Bach, Ringo Starr felesége és volt Bond-lány) menti meg a partit, csuklóból, lóhátról ledurrantva. A segítségnyújtást viszont elutasítja, a jóképű Ross doktornak azért sikerül bekönyörögnie a többieket a névtelen szigetet uraló nagybirtokos hajlékába.
A fülledt gyarmati viszonyrendszerben, mint rövidesen megtudni, egymás szájába lóg a szolganép rendes vudunéger része, a helyi indiánok, a víz alatt is mérföldekre sóhajtozó dípvanok rejtélye, valamint a digó filmgyári szegénysor válasza Mr. Kurtzra, Mr. Rackham. Ez a safranekfejű fehér ember terhe piti hatalmával visszaélve célozgat mindenre, Atlantisz titkáról a környéken a megzsarolt Ross doktorhadnagy fejéig colttal, sőt a szőke hercegnővel, Amandával sem bánik túl woke módon (meglepő, de ő nem a bevezetőben lenyúlt szőke nő, Samantha, hanem egy másik, hogy Sammyvel mi lett, a néző csatakos képzeletére van bízva). Minden mórickasága ellenére sem vetkezheti le bizarr bizsergető erejét a jelenet, amelyet Ross doktor kukkoló szemével követhetünk: a holdfényes tengerpartra egy szál neglizsében kilovagló Amanda kisebb amfórára való fehér lével gázol a hullámokba, ahol a köré gyűlő halemberi rajongói… megisszák, az egyik mintha gyengéden simogatná az arcát, mielőtt snitt. Nem pont ilyen folytatásra számítottunk, inkább olyanra, amit az egyik aljadék fegyenc forgatott a fejében a lányról (a nyálkamancs lecsap).
A lépcső alatt odahaza nem a letagadott gótikus elmebeteg ikertestvér lakik, azaz majdnem, Amanda apja, prof. Ernest Marvin, ő Rackham rabságában sínylődve sem mond le nagy ábrándjáról. A tudomány hübriszére figyelmeztet, a mából nézve különösen nagy jóserővel az ördögi terv! Hogy a szomszédban elsüllyedt egykori Atlantisz lakóiból lettek-e sok évezredes alkalmazkodással (egyre tovább tarthatták vissza a levegőt gondolom) a helyi halemberek, vagy a mániákus professzor teremtményei, nem világos, nem csoda, hogy az egyébként éles elméjű Ross is azt kiáltja a búvárruhák tervrajzaival és sügérboncolási naplókkal kitapétázott laborban: mire készülsz, te sátán?! Azért a víz láva az úr, a régóta vészjóslóan morgó vulkán kitörése tesz pontot a mortadella-gezemice végére, még megtudhatjuk, hogy az arany nem boldogít, bár az kicsit igen, ha gyerekkori műanyag búvárharangozásainkat nézhetjük újra szinte egy az egyben a fürdőkádból, az elveszett kontinens lírai búcsúja gyanánt.
