Csőmozi #136: E.T. hazadiffundál – The galaxy being

Véletlenszerű mikrohullám-űrgandhi oktatja az emberiséget.

Rod Serling, a legendás író-forgatókönyvíró monolitként mered a sci-fi kamaszkomorának egére, bár a ’60-as évek inkább már a fontoskodó, befordult fiatal felnőttség az újhullámmal együtt, máshogy fogalmazva neki köszönhetők olyan alapvető címek, mint az Alkonyzóna eredeti évadai, a Night gallery horrorantológiája, vagy a később az X-aktáknak is előképül szolgáló Outer limits (nálunk Végtelen határok, értelemszerűen csak a ’95-től készült új epizódok). A legelső rész, címszereplőnk elején a főcím kissé darabosan, mégis hatékonyan mutat rá a média meg a történetmesélés természetére: ne nyúljanak a készülékhez, a következő órára az agyát, kedves néző, gyurmaként formázzuk, hiszen ha akarjuk, levesszük a hangot, ha akarjuk, feltekerjük – a világ az érzékszervein át a mi kezünkben! A naiv 1963-ban ez még sokkolóbb lehetett, az epizód vetítésének idején még talán Kennedyt sem lőtték le.

A dél-kaliforniai KXKVI rádióban a bemondó áramproblémákkal küzd, mert a komcsibérenc friscói hippik elszívták a vezetékeket  sufniban barkácsoló másod-lemezlovas, Allan Maxwell (figyeljük a finom allúziót) időkibővítőt a csillagközi sugárzást laza térbeli képpé alakító készüléket fabrikált, és most az eget pásztázza. A földhözragadt feleség, Carol (Maxwell) fajtájának totális képzelethiányáról tanúskodva természetesen fel nem foghatja, ez mire jó, csak el akarja rángatni az urát egy tiszteletére rendezett estélyre, ahol a polgármester vélhetően majd lemezlovasi munkásságát elismerendő nyújt át valamit Alnak. A zugzseninek időközben fontosabb dolga akadt: befogta a Pegazus csillagképből az adást, és a ki tudja milyen hullámhosszon képpé alakított egy értelmes idegent!

Az inverz képpel megoldott gázmaszkfejű, háromujjú alien mai szemmel is hatásos, sőt a műfaji hagyományokkal szemben nem tud egyből angolul, megidézője így az elején a csillagatlaszt mutogatja neki, majd rákapcsolja a négydimeziós számokból álló gondolkodását csuklóból lefordító számítógépre (már akkor jól ment a kaliforniai rádióknak), ami a hangszórón át szerencsére többé-kevésbé érthető földi szöveget ad. A jövevény vendéglátójához hasonlóan otthon szintén deviáns, mert felvette a kapcsolatot a kártékony, karantenizálandó emberiséggel. Carol mindeközben a lényegre figyel és addig dörömböl, míg a feltaláló az ajtó takarásában (!) tartva az alient ki nem slisszol, lelkére kötve öccsének a keverőpultnál, hogy nehogy bármihez is hozzányúljon, pont jól van beállítva minden. Öcsi természetesen csutkáig csavar mindent, mert el akarja küldeni a hangját a Mississippiig. A löket hatására a mikrohullám-hologram alapú manifesztáció kiesik a tévéből, akarom mondani a vetítőből, és földönkívüli maugliként destruktív útjára indul.

A fasza kifordított képeken menetelő fénylényre a helyiek úgy reagálnak, ahogy szoktunk, a seriff fegyvert ránt, a kosztümös hölgyekurak sikítva menekülnek, a galaxislény radioaktív sugarakkal válaszol. A hivatalos eseményen feszengve Allan megtudja, hogy borult minden, a stúdióba szorulva az idegen végül lekapcsolja magát, mielőtt a most éppen gyógyító sugaraival be nem foltozta a túlbuzgó rendőrkordon által meglőtt Carol nyakán a lyukat. Nem kell aggódni, náluk a kanál halál nem létezik, adás vége. Nálunk még igen, az amerikai polgárok ezzel együtt komolyan maguk elé nézve gondolkodnak el a megértés fontosságán, és azért sem hánytorgatják fel a megsütött seriffet, vagy a no survivors autót pár perccel azelőttről, az árokban. Mondom, ez még egy naivabb kor hangja. (Korunk kommerciális rétestésztáival szemben az OL különálló egész epizódokkal dolgozik amúgy, 1 óra szükséges az élményhez, pont ahogy a Hang felkonferálta, nem 8 évad.)

https://www.youtube.com/watch?v=M3_5f1tXWEU