Csőmozi #137: Apokalipszis a dedóban – The last hunter
Cipőt a cipőboltból, utángyártott namsploitation hulladékot csakis olaszoktól!
Sőt a L’ultimo cacciatore egyenesen deerhuntersploitation, mert az alkotók a Szarvasvadász (!) nemhivatalos spinoffjának szánták állítólag. Persze, Zámbó Imre meg a magyar Mozart volt. “Anthony M. Dawson”, avagy Antonio Margheriti filmográfiájában olyan alsópolcos csodák szerepelnek, mint a barbár retrofuturista idiotizmus Yor, sőt szó szerint kannibálveterános filmje is van New York utcáiról, a Cannibals in the streets. 1980-as terméke gátlástalan kukázás a műfaj klasszikusaiból, pár szinttel lejjebb, szemétdombjára vágva az összes várt elemet digó színészek és pár autentikus amcsi arc (négert máshonnan nehéz lett volna) felléptetésével. Henry Morris (David Warbeck) kapitány egyszobás saigoni bűntanyán recsegteti túl sokat látott arcán a repedéseket, a többiek PTSD-től szenvedve ténferegnek körülötte a kábítószeres cigaretták füstjében, túl jón és rosszon, amikor az egyik megtört ifjú lelövi bajtársát, majd maga ellen fordítja fegyverét! Külön tragikum, hogy ismerős lány vőlegénye volt a katona, aki nem bírta tovább. A karakterizáció elmélyítését nyálas visszatekintés, szakszóval flashback szolgálja később, boldog családi piknik odahaza a felhőkarcolók tövében. A háború mindent elrontott (sokaknak tényleg, ők joggal háborognának traumájuk kisajátításán, ha nem lenne kisebb gondjuk is nagyobb).
Morris küldetése a folyón felfelé elintézni egy Hanoi Hanna-féle demoralizáló rádióadót a bemondónőjével együtt. Válogatott specialistákkal teli szakasza a kegyetlen dzsungelharc során ugyanúgy nyúvad ki egyenként rútabbnál rútabb halálnemekkel, mintha nem is válogatott specialistákból állna, a magából kivetkőzött vietkong aljassága nem ismer határt! Ahogy az lenni szokott, a koreográfiák komolytalansága a primitív szadizmussal, valamint “a háború kegyetlensége”-féle gyermeteg betétekkel taszító vagy enyhén szórakoztató elegyet alkot, ízléstől függően – vegyük példának a felgyújtott faluból közelítő álnok komcsi ribancot, aki karjában bepólyált robbanószerkezettel közelít. A demokrataexportőr kommandó szitává lövi, sajnos későn, majd a kunyhót, benne az álca-szinkronhangként bőgő valódi csecsemővel, de a gyereket fel is gyújtják és a biztonság kedvéért dobnak rá gránátot. Beteszi a gempás keze lába nyomát a gore-italohorror hagyománya időnként, az öncélúan mutogatott nyílt törések, lógó belek, fáról lógó hathetes hullák képében.
A helyi Kurtz ezredes Cash őrnagy (John Steiner hideg kék szeme echte nazisploitationokban virított), elszigetelt támaszpontján működteti a maga kis szociopata kommunáját. Kábítószeres vagy fitnesszőrült embereit rezzenéstelen arccal küldi ki a pergőtűzbe egy szál kókuszdióért! A bázis lerohanásakor (“a seggfejek csak napalmot küldenek, azon kívül semmink sincs!” – nem marad kihasználatlan az alkalom, nyugalom), miközben a statisztéria többször oda-vissza lelövi magát, Jefferson Airplane helyett korabeli italodiszkót hallhatunk. A kotnyeleskedő civil fotóriporter a savószemű jónő Tisa Farrow, a hű néger őrmestert George Washingtonnak hívják. Na, nem hallom a nevetést, ezzel együtt a legjobb alakítást még mindig a Fülöp-szigetek növényzete nyújtja, mint vietnámi dzsungel. Az egyetlen, valóban a legjobb helyről lopott jelenet a vízbe süllyesztett ketrec, kis derült égből patkányzaba-horrorvillanat inkluzíve, orosz rulettre már nem futotta a pénzből vagy időből. A végkifejlet előtt a maradék szakasz még csuklóból kinyír egy másik amerikai egységet, csak mert a helyiekkel mulatoztak narkózgatva, hiába, tanulja meg a helyét a hippi söpredék a világ távoli tájain is. A döbbenetesen bárgyú csavar szerint a végén (VIGYÁZAT! RONTÓC…] pedig az áruló rádiósztár nem más, mint a dezertőr menyasszony! Mindegy, immár őt is le lehet lőni, mint bárki mást vagy a szomszéd kutyáját, vőlegénye halott – a háború mindent elpusztít, mint fent.
https://www.youtube.com/watch?v=WRvCrbaSGEc&t=257s
