Csőmozi #14: Ufó a pácban – Hangar 18

Amit a kormány el akar titkolni, azt el is fogja, az amerikai polgár öntudata viszont mellel veszi le a CIA különgépét.

Ufót lát a jeti
Mázlija van neki
Én még sose láttam
Becsap minket a kormány

Boldogabb korokban az emberiség a rettegés után megtanulta szeretni, majd egyszerűen figyelmen kívül hagyni a bombát (nagyjából mint a halált, állandóan ott van, mégse lehet állandóan vele foglalkozni, kivéve a hullamosó és thanatológus kisebbséget, bár valószínűleg ők sem egyfolytában, talán kanyarodjunk vissza). Szóval a végpusztulástól való örök félelem kurrens formáit a popkultúra sokféle módon desztillálta és transzformálta, Godzillától a vörös veszedelem-filmekig (a testrablók alig álcázott inváziója), valószínűleg hozzájárulva ezzel a társadalmak kollektív terápiájához, és még mondják kinyúlt garbós fontoskodók, hogy a kommersz kultúrkör szemete csak rombol. A földönkívüliek hasonló pályaívet futottak be a wellsi kegyetlen fajirtóktól a harmadik típusú, jóságos kozmikus atya-gyermek figurákig. Új évezredünkben egyre világosabb, hogy az emberiségre a legnagyobb veszélyt önmaga jelenti, így elbújnia se maradt hová, 40 éve a köztes térből még jöhettek egyszerre ijesztő és szánalomra méltó alakok, heti (jóvan, éppen eheti) műtárgyunk is e kétarcúság jegyében fogant.

A Hangar 18 (nálunk UFO Arizonában címen ment, ez tuti, közeli családtagom, sőt egész pontosan az öcsém látta egy balatoni nyaraláson a moziban, és sokat mesélt róla) az áramvonalas, jövőhívő ’80-as évek és a bézsszínű-barkós hetvenesek határán készült, bár a külsejére érthetően a költségvetés tette a legnagyobb hatást. A nyitójelenetben a korszak USA-büszkesége, az űrsikló éppen új műholdat állítana pályára, amikor a pilóták pongszerűen pattogó objektumra lesznek figyelmesek a radaron (Szellemes Kommentelő: a missziót nyilván az Atari szponzorálta). A beragadt szondát a raktérből kipiszkálni igyekvő asztronauta nem hisz a szemének, amikor a sikló felett szürke idegen hajót pillant meg! Nem hisz Houston (a helyi iskola számítógép-szerű statisztákkal telepakolt tornaterme) sem, sőt hírzárlatot rendel el, amikor bekövetkezik a katasztrófa: a kipiszkált szonda egyenesen az idegen hajónak vágódva felrobban, és leviszi az űrsétáló fejét – vérfagyasztó szekvenciában csodálható meg pár fázissal forgó búcsújuk az űr fekete sírboltjában.

Innentől mondhatni a maguk medrében folynak a dolgok. A korrupt elnök (Robert Vaughn, egyedül őt ismertem fel a Hét mesterlövészből, illetve volt még valaki, akit végig a fiatalabb Tommy Lee Jonesnak néztem, tévesen), tehát az elnök a választási kampány hajrájában nem engedheti meg magának az ufóbotrányt, és mindent megtesz a nyomok eltüntetéséért. Az útjáról letérített csészealj karcolás nélkül ússza meg a becsapódást, a naiv rednecknek természetesen nem hisz senki, amikor másnap csak az üres helyét mutogatja a seriffnek. A hatóságok begyűjtötték a leletet, és míg a címszereplő helyen elemzik, a hallgatásra kényszerített két túlélő űrhajósban felhorgad az amcsi polgári nemaddigvan, és elindulnak igazságot szerezni lenyakazott társuk emlékének, meg úgy általában a szabadságnak és a boldogság keresésének.

Selective amnesia’s the story
Believed foretold but who’d suspect
The military Intelligence
Two words combined that can’t make sense

A szokott műfaji fordulatokon túl tehát a Hangar 18 sok újdonsággal nem szolgál, inkább az ufóhívéssel, az űrrel kapcsolatos reményekkel és félelmekkel, valamint az okkal paranoid előző évtized maradékából összeálló korszellem-lenyomata miatt tarthat számot a filmbarátok érdeklődésére. A fantasztikumot főleg a hangárban tisztességesen összerakott csészealj-díszlet és ennek felfedezése képviseli, a külvilág tévéfilmesen beszűkült, kivéve az ebből a pedáns közegből zavaróan kitüremkedő akciójeleneteket: autós üldözések lapos, poros Fordokkal, ahogy kell, sőt egy alkalommal menekülő hőseink egy elkötött tankautóból kieresztett benzinnel (!) robbantják fel a nyomukban repesztő MIB-eket, noha az ilyen kunsztokra a NASA-pilóták kiképzése valószínűleg nem terjed ki. A szélesebb kitekintést és borzongást a 10 perc alatt kikutatott dänikeni vonal adja, miszerint az idegenek már jártak itt, és felvételeikből ítélve épp invázióra készültek, az emberi érintést pedig a pórul járt és amúgy a kék kontaktlencsét leszámítva teljesen emberszerű ufókat boncolgató doktornő sóhaja – vajon ki lehetett és mit érzett ez a jeges, fekete és kopár terek sötétjén lankadatlanul jött. A naiv hangvételre enyhe sokként jönne a befejezés (rontóc, mondhatnám, ha nem szóltam volna el már a lídben), melyben a gátlástalan kormányzati gonoszság a kor drónjával, távirányított és bombákkal megrakott CIA-különgéppel tenne pontot az ügy végére, bár kicsit belegondolva ez se olyan nyerő módszer bármi titokban tartására még az arizonai sivatagban sem. Az olcsójános epilógusból pedig kiderül, hogy semmi sem úgy lett, bár a pirotechnikusok nem spóroltak. Hogy a fogalom (Hangar 18) a jóval nagyobb karriert befutott Area 51 kisöccseként mennyire fúrta be magát az amerikai és ezáltal a globális bolytudatba, azt nem tudom, de figyelemre méltó, hogy Takáts Tamáson kívül a Megadeth is külön számot szentelt neki.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!