Csőmozi #145: Ellenőr a pokolból – Hellraiser: Judgment
Hegeket, bűnlajstromokat kérem felmutatásra!
Hoppácska, megint kijött egy Hellraiser-film – 2018-ban, az idei remake-t meg csak akkor fogom megnézni nehezítésként, ha éppen Pinhead és kollégái nyúznak. A Judgmenttel 10. iterációjához érkezett mítosz volt minden misztikus szadómazó-kárhozatfantasytől vicces splatterpunk parádéig vagy sci-fi horrorig, fő összetartó ereje viszont a testtől és tudástól egyaránt irtózó, keresztény szolgalelkűséggel szemben a vágyak kiélése volt, a világok falán túlról érkezett, szögekkel kivert oktatóval. Talán nem véletlen, hogy míg a megváltónak 3 jutott, addig Pinhead tengernyi szöget visel, de mindet a fején, a gondolkodás szervében. We have such sights to show you – arról pedig tényleg nem ő tehet, milyenek a vágyaink.
A rendező-forgatókönyvíró, azelőtt maszkmester Gary J. Tunnicliffe (gyerekkorában biztos rengetegszer kiröhögték, amikor az álmairól mesélt) hozzáértése az invenciózus pokolbeli jeleneteken látszik, hiányosságai meg az összes többin, ami fura kétarcúságot eredményez. A vénemberesen káráló Pinhead (Paul T. Taylor, annyival egyébként nem rosszabb az isteni Dougnál) a nyitányban azt fájlalja közvetlen beosztottjával, hogy ezek a maiak már csak a mobiltablettás számológépeiket nyomogatják egész nap, a közvetlen kielégülés korában (mintha ez kielégülés lenne, tényleg kissé el vannak maradva ezek ott a pokolban) az alvilág csábítása mondd, mit ér? Az Auditor névre hallgató beosztott, Tunnicliffe alakításában, valamint beépített napszemüvegben és szanaszét szabdalt fejbőrben, nem csügged. A város széli, elhagyott házban berendezett átjáróba és hitelintézeti kirendeltségébe rántja be inkább az oda csalt gyerekbuzerálót vagy gyerekgyilkost, nem is igazán számít, a rajongósimogató legendás mondat kíséretében, lásd az előző bekezdés végén.
A sötét képzelet tobzódása, ami némi gunyoros tabuleköpködéssel együtt a sorozat sajátja, az itt következő, meg még pár képben visszatérő ihletett perverzkedésekben kap szárnyra, ha fogalmazhatok így. Kit érdekel, miért vérrel megy az Auditor írógépe, és a bájosan gusztustalan, sörhasán zakót viselő Felbecslő miért gyerekkönnyekkel lekecsöpölve eszi a bűnösök vallomásait? És főleg hogy miért az az értékelés eszköze, hogy a Felbecslő az eredményt beleokádja egy csőbe, és lenyúzott arcú párkák ezt a szomszédban fellefetyelve mondják ki a verdiktet? Az igazán lerohadt lelkek még neki is megfekszik a gyomrát, ilyenkor jönnek a Tisztítók, a mosópadra szíjazott alanyt nyalogató-tépő, minden ízükben ocsmány öregasszonyok (sajnos az van, kedves csillámpónik, hogy az oviban hazudtak, bodyshaming nem létezik, vannak szimplán tényleg ocsmány halandók, kívül és belül, bár többnyire az összes interfészen). Hiába emlékeztet mindez néha a kortárs horrormetál-klipek komorkodására, még mindig pár tonnával több benne a bátorság, mint az impotens fősodor több éves termésében e műfajban.
Ezért érthetetlen, az egész keretéül miért egy Hallmark-channel kompatibilis és pont ugyanolyan képi világú, obligát sorozatgyilkos-szál szolgál nyomozó öreg-fiatal testvérpárossal és a hozzájuk rendelt piskótafejű nőcivel, aki az éjféli stakeoutra a darabolós elmebeteggel is magas sarkúban megy. Miközben az Auditor rendezkedik, a Preceptor becenevű gyilkos a 7 főbűnben vétkesek helyett most éppen a tízparancsolat megszegőit tanítja móresre. Hát mit mondjak, lehet biznisz rendesen. A világ bővítését jelzik az olyan meglepő fordulatok, hogy Pinheadet Jophiel [apokrif forrásokban Zuriel] arkangyal próbálja kommandírozni, az Úrnak ezek szerint semmi baja a gyerekek csonkolásával, amíg az a teremtényei becsicskításának, oppardon, a misztérium érdekében történik, bár a duplagondolt lábon kihordó valláskárosultakon kívül ezt eddig is tudtuk. Az opus a népszerű videómegosztón nem, de pl. itt nézhető.
