Csőmozi #146: Nézni, ahogy szárad a vámpír falon – A horror filozófiája
Filmelméleti merengés az Elm utcából.
Miért szeretünk filmen olyan válogatott rémtetteket nézni, amilyeneket élőben eszünk ágában sem? (Bár ebben sem vagyok biztos, az entrópiával, adóellenőrökkel meg a számlákkal folytatott, az első pillanattól egyesélyes, szánalmas kavirnyászásnál az is jobb volna már időnként, ha egy legalább megfogható rohadó hulla bukdácsolna az ember után egy nyálkás hétköznap reggelén.) A válasz szerintem nem olyan bonyolult, és nem is feltétlenül az alapvetően elbaszott emberi lélekben, természetben kell keresni, azaz a mindannyiunkban ott rejlő szadista ősállatban: a köznapi létet meghatározó, de arctalan és banális szörnyűség helyett sűrített formában szembesít eltemetett félelmeinkkel, így a jó horrorfilm a szó eredeti értelmében katartikus. Vagy ahogy Stephen King mondta: soha nem felejtem el megetetni a pincében az alligátoraim (vagy krokodiljaim, ki tudja, annyira azért nem fontos, hogy ezért elmenjek a polcig).
Lichter Péter, a fékezhetetlen filmelméleti ismeretterjesztő amellett, hogy valószínűleg éjjel-nappal könyveket ír (52 kultfilm, hátborzongató film, humoros film, Láthatatlan birodalom, a Kubrick-akció és a többi) és tanít, rendezéseivel többször felbukkant itt a rovatban is. Határtalan rajongására jellemző, hogy ugyanúgy képes lelkesedni az avantgárdnak a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhető Steven Spielbergért és azért a Stan Brakhage-ért, aki kézzel festett és bomlasztott filmkockákból egyenként állított össze kísérleti absztrakt mozgóképeket. A horror filozófiája formájában az utóbbiakhoz és a rendhagyó Hamlet-feldolgozás The rubhoz hasonlít, tartalma még elvontabb – Noël Caroll, az amerikai filozófus 1990-es könyvéből vett idézetek (angolul) tagolják az etapokat, amelyek egy-egy jelentősebb elméleti vonulatról szólnak.
Már amennyire egy-egy rothasztott, összefirkált vagy karcolt, pár percen át lassan mocorgó animált festmény illusztrációja lehet bármilyen elméletnek. Az elején még véletlenszerű családi videónak vélt darabok Horváth Ádám Márton fenyegető ambient-ipari zenéje mellett nyikorognak, a nevemsenki szereplők kisatírozott arccal, lassítva keltik a gyanút, hogy mégsem az ágyneműtartóban maradt régi kazetták lakói, vagy ha igen, az elég nagy baj, mert előbb-utóbb felismerjük a kalapos, ollókezű figurát is lassan integetni. Az értelmezési tartomány innen beszűkül, marad a találgatás, hogy éppen az Elm utcai rémálom melyik részét (rontóc: 1-2) és onnan hányadik percét vizslatjuk éppen összehúzott szemmel. A nagy felismerések az inzerteken valószínűleg senkinek nem mondanak újat, aki életében úgy 5 percre elgondolkozott a fentiekről – pl. a horror hatásmechanizmusa, bár mondjuk szerintem szinte minden filmé, a részleges, de nem teljes azonosuláson alapul a szereplőkkel, a civilizáció határvidékéről vagy kívüle érkező szörnyek az ismeretlentől rettegést testesítik meg, és hasonlók. Az absztrakt kísérleti filmekhez hasonlóan a Horror filozófiája így inkább vizuállal kísért zajzenei performanszként értelmezhető, úgy talán élvezhető is valamennyire, ha a t. műbefogadóban van némi fogékonyság az ilyen ömlenyfilmek fogyasztására. (Az ömleny, ha hagyják, a jobb anyaghoz hasonlóan pár perc alatt a maga képére formálja a néző tudatát, onnan simábban megy minden.)
