Csőmozi #4 – Fűnyíró, szecska, szerelem: Frankenhooker
A szerelem sok hülyeségre vehet rá. Verset ír tőle az ember, telerakja a falat az imádott lény képeivel, olasz vacsorának hívja a pizzát vacak vörösborral, kiteszi nagy ábrándja fejét az asztalra és szívhez szóló vallomásban esküdözik, hogy egyszer még újra nőt farag belőle. Ha mindez egyszerre, akkor Frank Henenlotter (Basket case, Brain damage) filmjét nézzük.
A mester a klasszikus amerikai szennyhullám lovasaként Herschell Gordon Lewis (godfather of gore, mint a róla szóló dokumentumfilmben hívják meghitten) művein nevelkedett, meg Russ Meyeren, John Watersen és az összes felszabadult exploitation hulladékon, ami a leprateleppé változott keleti parton, főleg New Yorkban mászott elő a drog, bűnözés és a pornómozik hónaljából a múlt század ’60-as, ’70-es éveiben. Ez a korszak adta nekünk a később Dee Dee Ramone néven ismertté vált szipus férfiprostituáltat, Lewis Allan Reed meghatározó élményeit a fehér fénnyel (elektrosokk a diliházban) meg a Deuce c. kurrens sorozat komplett anyagát, szóval a nowhere to go but up, valamint az inkább gyalogolok, mert buszra nincs pénzem, de akkor is költő leszek mottók határolta életérzés olyan csodálatos művészi televényt hozott létre, ami azóta is párját riktítja. Filmes, ezenfelül alacsony (másmilyen mondjuk nem is volt) költségvetésű fronton itt tette meg első bizonytalan lépteit Abel Ferrara a fúrógépes gyilkossal és maga Jim Jarmusch is a már akkor nagyon idegesítő hipszterekkel. Az artisztikum, a belezés és a gyermeki örömelv egy-egy később nagy névre szert tett művész alkotásaiban sem vált el még élesen.
Sőt azokéiban sem, akik jóindulattal közepes hírnévre tettek szert. Henenlotter a Basket case-trilógia (mi lesz belőled, ha a sziámi ikred fejét kosárban neveled) befejezése után évtizedekig a dokumentarista, illetve a kínkeservesen aprópénzt kalapozó producer szerepére kényszerült, manapság szolid legenda a perverz taták és az obskurus filmekkel menőző taknyos geekek (mit bámultok) körében. A Frankenhooker (1990) azonban még teljes alkotói fegyverzetében és a pont lezárult évtized szellemében találja.
Jeffrey Franken (James Lorinz, figyeljük a leheletfinom allúziót) ígéretes orvostanhallgató, míg egy kerti partin imádott menyasszonya pont nem figyel, és szecskává aprítja a kreatív vőlegénye által meghekkelt távirányítású fűnyíró. A kockafejű fiú ettől magába zuhan, romantikus kultuszt és szinte vallást emel elveszett szerelme köré az összes Norman Bates-rekvizitummal, bár annyival nehezebb a dolga, hogy csak nője fejét veheti elő sátoros ünnepeken a hűtőfolyadékból, amikor a stábon kívül senki nem látja. A kettesben lefolytatott vacsorák kicsit egyoldalúak, Jeffrey anyukája is folyton azzal jön, hogy folytatni kéne az egyemet, és amikor hősünk egy errefelé nyilván megszokott, őrült tudós-időjárásjelentésben kacarászó bemondótól hallja, milyen fasza villámok csapkodnak majd, beüt a nagy ötlet.
Some people need drugs, some people need booze, I just need a little surgical assistance.
A vidéki fiú nagy fejével és még nagyobb szemüvegével befut a bűnös városba, ahol a helyi dolgozó lányok először azt hiszik, valami doktorbácsis fétissel van dolguk. Nagyobbat nem is tévedhetnének, itt tudomány van – a jelenet, ahol Jeffrey munkadarabként mustrálgatja a női testrészeket, ugyanakkor sajnálkozik a húsipari humánerőforrás-menedzser, a latinó Zorró rájuk ütött billogán, zavarba ejtene minden mai genderszakost, egyben kiváló betekintést nyújt a sivár lelkű hősszerelmes megszállottságába. A lányoknak végül nincs türelmük kivárni a hosszadalmas minőségellenőrzési processz végét, elszedik kliensüktől az általa még otthon kikísérletezett szupercracket, aminek hála kezdetét veszi a filmtörténet alighanem egyetlen, mindmáig leghatásosabb robbanó kurvás buliszcénája. Jeffrey álszent/széplélek sápítozása az egymást használó nők láttán („stop that, your bodies weren’t meant for this”) a fentiek fényében különösen vicces, Zorró késlekedő alvállalkozói keresésére indul, a végén mindenesetre meglesz az összes hozzávaló a nagy szerelem összevarrásához. Már ami az alantas hústestet illeti.
I had to make a few changes, that’s all.
Az ikonikus mennydörgő jelenetben a villámból sajnos mindenki kap, míg a teremtő eszméletlenül fekszik, a teremtmény (Patty Mullen és a lenyűgöző tikkelése) előveszi a nyersanyagból rámaradt teljes mondattárát („Wanna date? Got any money?”), és a Times Square felé veszi az irányt. A tankszerűen szilfid léptekkel közlekedő, kékes árnyalatban játszó szerelemszörny teremtőjéhez hasonlóan az elveszett ábrándot kergeti, a japán turistákat és striciket egyaránt falhoz kenő alakja a girl power korát megelőző megnyilvánulása. Bármilyen furcsa, végül tényleg a szerelem győz, bár nem egészen úgy, ahogy a hagymázas boncoló képzelte. Ebben szerepe van az újra önmagára ébredt menyasszony háborgásának, de még inkább egy kiborult hűtőládának – a mozgó testrészek cronenbergi masszájából nincs visszatérés a boldog ősállapotba, Platón hermafroditáihoz, egy döccenővel később, az ivaros korszakban bukkanunk fel újra, és mindenki megkapja, amit érdemel. A népszerű videómegosztón most éppen angolul, spanyol felirattal látható.
https://www.youtube.com/watch?v=-qS6qp-rWJo&t=2597s
