Csőmozi #41: Sípoló kriptakő – Whistle and I’ll come to you

Kísértetek nincsenek, kivéve ha füttyögsz nekik.

Klasszik viktoriánus-edwardiánus rémtörténet feldolgozásánál joggal véli bárki, hogy régen a halottak is jobbak voltak, és tényleg. M. R. James, szintén klasszikus kísértettörténet-író eredeti 1904-es novellájának kissé hosszabb címét (mint fent + my lad) egy Burns-versből vette kölcsön. Visszanézve a legfrissebb, 2010-es adaptációt az ítészek John Hurt ellenére bénábbnak tartják, vérbeli connoisseur a BBC-verzióra esküszik 1968-ból. Én is, mert csak azt láttam, továbbá a népszerű videómegosztón stb.

A brit közvetítő társaság Omnibus c. közszolgálati sorozatába néha irodalmi feldolgozások is bekerültek, ezek egyike Jonathan Miller rendezése. Parkins prof. (a lenyűgöző Michael Hordern, akitől egyébként itt meg is lehet hallgatni az egészet) üdülni érkezik a kies norfolki tengerpartra.  Angol fogalmak szerinti üdülés: térdzokniban mászkálás a kopár tengerparton, esténként lehet szemezni az érthetetlen módon férjezett matrónákkal a vaníliás vesepuding felett a panzióban.

A professzor egyébként is úgy viselkedik, mintha a világ az ő intellektuális brit gyarmatbirodalma lenne. Szórakozottan motyog és csapkodja bottal a butuska objektumokat, a szubjektumokkal lazázó pampogással érzékelteti szellemi felsőbbrendűségét. A szállásán eközben különös rutin alapján, dróton húzott alakokként kapkod és vihorász a személyzet, a totál angol vendégkör hatásos beállításokban megy át proto-lynchiánus statisztériába, de erre ne vegyen mérget senki, nekem még a Barátok köztről is David Lynch jut eszembe. A világ odakint nem borul le a nagy koponya előtt, kopasz ágak közül és folyosók felső sarkából, pókperspektívából láthatjuk a behatolót, ki tudja ki szemével. A ráció playboya egy régi sírnál hobbirégészkedve sípot ás elő, melynek felirata quis est iste, qui venit, illetve fla fur bis fle (hajrá, én is így tanultam pár szót latinul). És ő felette áll a babonáknak.

Az eperfagyiszínű digitáliától eltompult mai néző megint csak nem hinné, az ihletett rendezésnek hála mit válthat ki egy pár másodperces hördülés-zúgás, ha előtte percekig lestünk valakit a naplementében, mindig a beképzelt Parkins háta mögött. Egy idő után maga is elkezd forgolódni. Vitatkozik (monologizál) még egyet pökhendien arról, mennyire nem lehet súlyosan meghalni, ahogy súlyosan sérülni mondjuk, de a sűrűsödő másik jelenléthez és a talán csak belül, talán viszont kívül mozgó lepedő látványához ez kevés. Az ember, aki mindent tudott, ujját szopó gyerekké válva mutatja, hogy nem ér a neve, hagyja őt békén a lehetetlen mindig ott lévő birodalma. Mindez kompakt 42 percben, mint egy osztályon felüli Alkonyzóna-epizódban, a texmex-azték meg brazil lelkű showrunnerek ekkor hál’istennek még meg se születtek.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: