Csőmozi #58: Fekete csodapók – The spider labyrinth

A pókasszony nyála és a budavári labirintus a sokadik Kádár-alkonykori leletben.

Gondolom már senkinek a szeme sem rebben, ha előkerül még egy lappangó természetfeletti giallo-gezemice a létező szocializmus rothadó testéből, kevésbé zsurnalisztán újabb bérmunka 1988-ból, amerikai helyett most tisztán olasz megbízásból és szellemben. Gianfranco Giagni rendezését (eredetiben Il nido del ragno, nem, nem a nido a labirintus olaszul) a tévébe szánták, kortársaihoz hasonlóan nálunk semmilyen formában nem jött ki, mintha a változó korba került szoci gyártósor szégyellte volna a műfajt, pedig erre nincs mindig oka. Itt csak részben.

Gyerekkori pókabúzusát máig kiheverni képtelen bölcsészprofesszort küldenek megbízói a menő amerikai helyszínekről (felhőkarcoló, tárgyaló, jazz a VW bogárban) Budapestre az Intextus projekt nyomában, ami nagyon titokzatos, sokkal több a 82 perc végére sem derül ki róla. Robert Wybenga (Whitmore prof szerepében) volt Szindbád és modell is, itt göndör szakállas digó fazonjával a huszonpár évvel későbbi Johnny Deppre hasonlít a Kilencedik kapuból. A helyszínen dévaj natív kalauza, civilben Paola Rinaldi elviszi Róth (!) professzorhoz (az angol szövegét papírról felolvasó Jászai-díjas rezidens művész itt Lőte Attila) a Várba, később egyre több időt tölt egyre kevesebb ruhában a szemközti ablakban. Mármint a nő.

Az óvilág penészes falai közt, álságosan modern szállodáiban az összes gyerek rúgnivaló kis besúgónak tűnik a fagyinyalogatás örvén, hogy az öregebbekről ne is beszéljünk, ezek a kápóarcok a kommunizmusban élték legszebb éveiket, ohne zsenír aláfekszenek bármely sötét hatalomnak. Róth doktor katatón módon tagad mindent, női börtönőr-fejű felesége gyorsan ki is teszi a naiv amerikait. Az ablakon valaki bedobja a végzet fekete golyóját, később visszatérve se asszony, se üvegszilánkok, a helyi szakértő viszont pókhálóra (?) felakasztva lóg a plafonról.

A rendező innen a józan ész, de még a történetmondás elemi szabályait is figyelmen kívül hagyva hány egymásra minden okkult-konspiratív-látomásos rémelemet, csekély eredetiséggel. Nem lenne baj, Dario Argentót sem a penge logikájáért szeretjük, itt viszont nagyon kilóg a különbség a látnok és a szakmunkás közt. Giagninál van a rettenetes igazságról hablatyoló csavargó, hol késsel daraboló, hol harcművészként pattogó póknőstény-gyilokszörny, egylényegű a szálloda elátkozott, fekete macskás igazgatónőjével, sőt az Int[ert]extus (értik ugye, ha semmi értelme, akkor posztmodern, hát sajnos nem) és a labirintus sötét szívével. A renitens szobalányt szép lobogó lepedők közt, amúgy suspiriásan (még parasztosabban: pszichósan) ölik le a padláson, az eltévedt Whitmore-t a Gozsdu-udvar közepén dobja ki Ladából a hatóság (Sipos László, még szép, hogy ő is benne van) még jóval a bulinegyedesítés előtt. A végső találkozás döbbenetesen blőd sokkeffektek közt jön el az alagsori boncolóban, a szekta tagjainak merev tekintete alatt a pókasszony lepetézi pókgyerekét, az a leszakadó pókfejét (a testhorror egy pár évvel azelőtti Cronenberg-klónban hármas alá lenne), a 3 in 1 anti-szentlélek az amcsi jövevénybe belelényegülve gondoskodik róla, hogy a tengerentúl se maradjon beköpetlen. Az előző mondatban amúgy több az értelem, mint az általa leírni kívánt jelenetben. Talán meg is erőszakoltam vagy nem értettem a művészi tartalmat, ki tudja, bár a lynchi lebegtetés innen nagyon sok köpésre van.

Az egész tehát zsigeri és primitív, mint egy rossz értelemben vett rossz álom. Nyomasztó hülyeségekre vágyók vehetik igénybe, ha önerőből nem menne a hajnali émelygés, vagy a legutolsó furcsaságot is magukévá tevő horrorbubusok. A fajtársakat figyelmeztetném, a pedigréje és a látszat (akár itt fent is) lényegesen szebb, mint maga az objekt.

(Kis színes: 2011-ben, a nettunói horrorfesztiválon kiállították Sergio Stivaletti effektmester művét, a pókgyermekből ami megmaradt, lent megcsodálható.)

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!