Csőmozi #72: A telefonos bácsi – Don’t talk to strange men

Mire képes a tisztes szatír halánték egy szál telefonkagylóval?

Elsőre meglepőnek találhatja a kedves olvasó, de Pat Jackson 1962-es rendezésének legalább egy közös vonása van a mifelénk épült pincenyaralókkal, nevezetesen a Balatoni retróban felszólaló alapos elvtársat idézve: ezeket az építményeket filmeket a jogszabály szülte maga után. A Balaton partján csak azt adta meg a rendelet, a föld felett hogyan kell építkezni, az angol filmforgalmazóknak pedig még a hatvanas évek elején is elő volt írva, a műsoridő mekkora hányadában kötelesek hazait adni, főleg az amerikai túlsúly ellensúlyozására. Ennek köszönhető a quota quickies nevű vatta-alműfaj, e rövid filmeket double billként adták nagyobb produkciók mellé.

És igen, régen a vatta is jobb volt. Negatív főhőséhez hasonlóan a rendező alig eszköztárból hoz ki mindent: zene nincs (a végén tűnt fel, mennyire nem hiányzik a szájbarágós generálhegedálás minden ajtónyitáshoz), a helyszín pár vidéki házból és egy telefonfülkéből áll, a szereplőgárda egy kétgyermekes angol családból, pár ismerősükből, a kalauz néniből a buszon, és a Hangból. A Painter család nagyobbik lánya, az ábrándos kamasz Jane minden reggel egy telefonfülke mellett várja a buszt semmi közepén, míg egyszer a készülék meg nem csörren csak úgy a derült égből. A névtelen betelefonáló pusztán a hangjával elbűvöli a naiv lányt, aki nem bír a kíváncsiságával, és belemegy a holnapi beszélgetésbe csak veled ugyanitt. Aztán a holnaputániba is, és így tovább.

A forgatókönyv itt kénytelen csak a szövegre hagyatkozni (a behízelgő hangú fenyegetés a rövid játékidő szinte legvégéig fel se bukkan, és akkor is csak hátulról látni pár pillanatig), de a szellemes párbeszédek máshol is hatásosan teremtik meg a homályos szörnyűségtől fenyegetett családi otthon légkörét, amiért egy idő után tényleg aggódunk. A helikopterszülők és a hipszter-babaempowerment előtt sok évtizeddel, láss csodát, apu képes lazán társalogni a gyerekeivel, pedig nyakkendőt hord, pl. a sok aranyos kis állat leölésével járó vadászat elleni beadvány lektorálásáról, amit a kishúg tervez benyújtani. Anyu sem túl fiatal, a lányok férfisztárok arcképeivel kitapétázott szobájukban ábrándoznak, arról, akiről nem kéne. A hugit alakító Janine Faye amúgy a korszak hasonló cukros bácsis thrillerében (Ne fogadj el idegentől édességet, meglepően hamar kijött nálunk is) szerepel szintén kislányként. A közelben fiatal nőket ritkító gyilkosról a szülők pont a gyermekeik lelki nyugalma miatt nem szólnak, inkább simán nem engedik el őket bulizni. Ez a pedagógiai húzás mindig be szokott jönni, most sem jelent akadályt. A hódolója által már csak Samanthának (mert az sokkal, ööö, ilyen bájos lánynak szinte restellem kimondani, de szexibb) becézett Jane helyett végzetes kavarodás következtében Ann megy el a telefonfülkébe. A kompakt kis minimáldráma a mából nézve még pár réteggel telítődik, a netes csetszobák elkényelmesedett fertője és a kéretlen pöcsportrék (bár ez a kissé direkt udvarlási metódus többet mond el korunk lelkének leglényegéről, mint öntudatlan művészei gondolnák) joggal késztetnék őszinte sercintésre a Hangot, az ő idejében igazi férfinak szörnynek ehhez elég volt egy szál telefonvonal. Kíváncsian várom, melyik látomásos ifjú magyar rendező csinálja meg Örkény István telefonfülkéjét a margitszigeti szatír benne ragadt hangjával, amint hódítani indul. Persze ma már ki venné fel?

HOLDKOMP