Csőmozi #97: Kisgömböc-hetek a Mekiben – The blob

Mikor a húgom bement a fürdőszobába, ott rezgett a szörny a kádba’!

Mint elhangzott úgy ezerszer lassan itt a rovatban is, Amerika közszellemét az ötvenes években nem annyira a barettsapkás beatnikek vagy a plecsniszóró akciófestészek fejezték ki, inkább az igényekre mindig gyorsan reagáló B-filmesek. A hidegháborús üldözési mánia és a komcsiveszély a fekete lagúna szörnyében, rákemberekben és idegen betolakodókban öltött testet, de az itt először tökéletes pompájában repesztő fogyasztói társadalom csak valamivel később kezdett kételkedni magában, ill. a fogyasztás önmagáért való, megkerülhetetlen célként tételezésében. A konformizmus veszélyeinek nem túl rétegzett, ám annál szájbarágósabb ábrázolása a testrablók sokszor feldolgozott inváziója, a primer két pofára zabálás parafrazeációit még könnyebb, kései visszhangja az irányzatnak pl. Larry Cohen Stuffja már a konzumerista 1985-ből. A szintén számos folytatást, omázst, miegymást megért Blob a hőskorban enyhe generációs drámát csinál az alapokból.

A matiné összetevői a korszak idilljéből léptek elő, Cadillac, vagy legalábbis ezek az amcsi kocsik, amiket mi itt a komcsiknál mind úgy hívtunk, harangszoknyás lányok és garbós vagányok űzik csínytevéseiket a suli, mozi, burgerbár közt. Steve (McQueen, az egyszerűség kedvéért a filmben is úgy hívják) Jane-nek udvarol, sétakocsikázásuk közben fényes, zuhanó valamit látnak becsapódni. Romantikus fiatalként utána mennek a hullócsillagnak, és meg is találják, mi jött benne: az isten háta mögötti házikójában lakó redneck bácsi kezét már be is borította a kőben érkezett, nos, leginkább piros lekvárra emlékeztető gány. A kéztámadótól sokkos állapotú öreget a helyi orvos rendelőjében teszik le, ahol a gány kissé erőltetett, burleszkszerű tévedések vígjátéka – az egy helyben sikítozó nővér kirántja a póverdugót a lámpából és zárlatot csinál – következtében elszabadul. Kiderül azért, hogy nem fogja a golyó, Dr. Hallen ugyanis az utolsó pillanatban még megkínálta a rendelőben leakasztott puskái egyikével. Mégiscsak Amerikában vagyunk.

A játékidő nagy része azzal telik, hogy az ifjak szigete próbálja meggyőzni a hozzájuk hol gyanakvással, hol megértő buksisimogatással viszonyuló felnőtteket a veszélyről, de hát mit lehet tenni olyan helyen, ahol legnagyobb kihágás a gyorsulási verseny rükvercben, és mindenki a keresztnevén szólítja a rendőrt – Dave egyébként, de miért nem seriff? A tizenéves „kölyköket” 30 körüli színészek játsszák, McQueen konkrétan 27 volt, bár a műfajban ez szinte hagyomány. A növekvő óriásamőbánál nem okosabb blob sorra zabálja fel nyom nélkül áldozatait, tényleg mint a mi kisgömböcünk. Testtömegét növelve ugyanolyan könnyedén buggyan ki mindenhonnan, ahol a lekvár elfér, többek közt a szupermarketben – jaj, a kiskutyát kint hagytuk – és a moziban, ahonnan először a fiatalok rángatják ki egymást egy Lugosi Béla-filmről, majd a pár centes örömökre vágyó borzongásfogyasztókat a nagyon is valódi rettenet lepi meg hátulról, a mozigépész üres helyéről. Látjátok, mi történik, ha soha senki nem néz hátra, és persze a fikció mindig szörnyűbb a valóságnál, vagy hogy is szokták ezt mondani. A csúcsponton a galeri végre áttöri az ingerhatárt, összes autójuk dudáját egyszerre nyomva a város közepén. Az öregebb nemzedék egyből légicsapásra gondol, kicsit dermesztő humor, amint a veterán bácsi különféle sisakjait próbálja fel a szekrény aljáról. E ponttól szokványos módon csak az a kérdés marad, a közösség immár teljes erejét latba vetve megtalálja-e az idegen fenyegetésre a gyógymódot (rontóc: meg), bár előtte még bizarr túszdráma is keletkezik pár percre a címszereplő által teljesen elborított büfé pincéjében, ahová a főszereplők menekültek.

Amerikai ifjúsági vehemenciától igen váratlan nihilizmus, sőt rosszabb: defetizmus, amit itt mutatnak. Minden rendben lesz, hazudja könnyek között Jane a vele szökött kisöccsének, miközben készül a halálra hülyén maga elé nézve és még véletlenül sem csinálva semmit, pont mint egy elkúrt Tarr-protagonista… míg a digó büfésnek eszébe nem jut, hogy van ám haboltó is. Tessék, a nagy olvasztótégelyt egy nagyhangú macskazabáló menti meg. Dave főtörzs odakint forró dróton egyből felveszi a kapcsolatot az elnök úrral vagy a légierővel, és a jó öreg amcsi módszerrel (atomot, napalmot, valamit neki) állítólag csak szétpröckölhető, ám meg nem semmisíthető tömeget inkább ledobják a sarkvidéken. Amíg a hőmérséklet megfelelő, nem olvad ki… Watch the skies, vagyis inkább a lefolyókat és a szellőzőrácsot, mi jöhet még.

HOLDKOMP