Deadpool 2 – spoilerek

Azt gondoltam, hogy kevés kielégítőbb van, mint amikor az első részben rendesen szétrúgták a faszkalapok fejét, teljes kéjjel.

De azt nem gondoltam volna, hogy hangosan fogok röhögni, ahogy Deadpool és a bandája pedofilokat és molesztálókat darabol fel, szó szerint hancúrozva a hullákban. Valami más balfasz szuperhősfilmben biztosan kivillantották volna, hogy morálisan “nem lennénk jobbak náluk”, ha bosszút állnának (mondjuk például a Bosszúállók). Szerencsére a Deadpool eleddig kétrészes sorozata a szuperhősfilmek Austin Powerse.

Nem kezdek el morális fejtegetésekbe belemenni, hogy mennyire arányos, hogy felszecskázol valakit, ha előtte gyerekeket molesztált, mert ez nem az a film és nem azok a mélységek. De a Deadpoolban pont az a fasza, hogy el se kell rajta gondolkozni, hogy a gonoszkarikatúrának beállított szereplőknek esetleg lehetnek rejtett értékeik. Nem, egyszerűen megérdemlik a halált és az őszinte örömön kívül semmit nem lehet érezni, amikor egyik másiknak lekúrja a fejét egy kétajtós vasszekrény.

Az első és a második rész is a kikacsintásokról szól és nem olyan húgyszagúan, mint a Ready Player One. Beleépülnek a sztoriba, utalások és viccek vannak benne. Deadpool úgy marad macsó, hogy nem egy alsógatyás maszkulin sztereotípia, hanem egy elképesztően nyitott és öntörvényű hülye, aki még a saját halálát se bírja komolyan venni. És ezt állati jó látni. Mi itt a holdkompon elképesztően üdvözöljük a jelenséget, mert ahogy Mr. Torgue, a Borderlands 2 egyik legviccesebb karaktere mondaná:

Nothing is more badass than treating a woman with respect.

Semmi macsó nincs abban, ha úgy nézel ki és úgy is viselkedsz, mint a képregényrajzoló homoerotikus bdsm fantáziája és azt hiszem a Deadpoolnak ez a legerősebb pontja. Az első rész simán ökörködött azzal, hogy a Wilson család fordított napot tart Valentin-napon a straponnal, Deadpool viccet csinál abból, hogy mi a faszért hívják X-mennek a vegyes szuperhős csapatot, illetve kiröhögi Negasonic Teenage Warheadet a csaja miatt – nem azért mert leszbi, hanem mert valaki egyáltalán szóbaállt vele. Konkrétan az egész, röhejes X-Force képregényszálat a filmes adaptációban egy nagy öt perces gorefesztté degradálja – ami nagyjából pont az, amit az az egész szeméthalom megérdemel.

Ryan Reynolds viccet csinál saját magából is: legfőképpen a Green Lanternből, ami még szuperhősfilm-léptékkel mérve is katasztrofális volt, illetve az első Deadpool inkarnációból a faszomtudja melyik timelinehoz tartozó Wolverineben. A bevarrott szájú, teleportáló, lézernéző faszomtudja mire egyszerűen nincs magyarázat és azóta is csak tátott szájjal lehet napirendre térni felette. Emlékeztek?

Az elképesztően túlzó, de még gyomorral befogadható indulás után aztán következett ez a borzalom.

A Deadpool 1 és 2 nagyot szépített ezen és jó látni, ahogy Ryan Reynolds helyretette a hibáját, minden szempontból. Sodró lendülettel hallgathatjuk két órán keresztül, ahogy Wade Wilsonnak be nem áll a pofája és a parasztabbnál parasztabb hülyeségekkel fáraszt mindenkit. Az érzelmi szál rettentően erőltetett, a szereplők motivációja minimum megkérdőjelezhető, a karakterek közti dinamika elhanyagolható, de ott van kárpótlásul az állandó faszkodás.

Rég röhögtem ennyit filmen. Persze könnyű úgy, hogy perverz örömöt lelek abban, ha jelmezes balfaszokból válik darálthús, illetve ha olyan dolgokat cikiznek ki, amiket nem lehet máskor. Vakságot, kábítószer-függőséget, rákkal, cigivel, testi fogyatékosságot. A Deadpoolban nem riadnak meg egy jó kommunistázástól, buziviccektől, kurvázós utalásoktól. Lényegében minden olyantól, amiből amúgy is viccet csinálnak az emberek, jól megválogatott belső közönség előtt.

Nem vagyok benne biztos, hogy a Deadpool harmadszorra is működni fog, de másodszorra még mindig ütött. Deadpool sokszor úgy viselkedik, mint az ellenszenves popkult-fanboy, annyi különbséggel, hogy ez utóbbit legalább szájon lehet baszni és akkor bekussol.

Elérte a társadalom a szuperhős-szaturációs pontot és azt azért muszáj bevallani, hogy a Deadpool sokkal inkább a tünete ennek, mint a szatírája.

Sok poén csak úgy üt, ha ismerjük a többi szar szuperhősfilmet is (amit én sem ismernék, ha nem lett volna az inkriminált hét otthon, betegen, amikor végignéztem egyhuzamban majdnem az összes eddig kiadott szart. A Batman vs. Supermant így is csak úgy tudtam elviselni, hogy ráittam a gyógyszerekre). Az “anyám neve Marthás” poén például. Tudjátok mire utal? Ha nem, akkor próbáljátok meg megkímélni magatokat attól, hogy felkutatjátok az eredetét.

Sajnos ott van a veszély, hogy a következő DP sokkal inkább egy “mondatonként-egy-poént-köpködök” szarság lesz rendes film helyett. De addig is a DP2 kimondottan jó szórakozás, de azért ne vigyétek el rá a gyerekeket. Majd letöltik maguknak.